Sziasztok!
Itt is van az újabb átnézett és javított fejezet! Az ünnep előtt már ez az utolsó rész, így a héten már nem kerül fel a folytatás, viszont egy karácsonyi külön kis novellával készülünk nektek, melyet, ha minden igaz, szombaton vagy vasárnap olvashattok. :)
Békés és szeretetteli karácsonyt kívánunk mindenkinek, a fejezethez pedig jó olvasást! :)
Jane
Látszólag csak Jaylint és engem izgatott, hogyan is jutunk az ajtón túlra. Jungsut figyeltem, hátha kitalál valami megoldást, ő azonban csak nézett előre és bólintott egyet. Mire követtem a pillantását, addigra Rick már a földön volt, összegörnyedve, és erősen rángatózott.
- Mi történik vele? - kérdeztem ijedten, ugyanakkor furcsálltam, hogy senki nem lép közbe.
- Átváltozik - szólalt meg halkan Pandora, aki Aaron szeme elé tette az egyik kezét. Nem hiába, nem volt valami szívmelengető a látvány. - Neked sem muszáj nézned. - A hangja szelíd volt, megértő.
Ezek szerint az autószereléskor felmerült gyanúm beigazolódott. Tényleg nem ember, de akkor mi? És mi van a többiekkel, ők sem azok akiknek mutatják magukat? Ahány varázslénnyel találkoztam eddig, mind az életemre törtek, és nem hittem, hogy léteznek olyanok is, akik nem a rossz oldalt szolgálják. Bár a döbbenet eluralkodott rajtam, azért még ösztönösen nővéremhez léptem, és megszorítottam a kezét. Az eset belőle is hasonló reakciót váltott ki, de mégis végignéztük, ahogy a férfi emberi külseje folyamatosan torzult, míg végül egy hatalmas farkasra emlékeztető lény nem állt előttünk. Azt hiszem, a látványt soha többé nem fogom elfelejteni.
Nem sokat tudtam a varázslényekről, de arra magamtól is rájöttem, hogy Rick egy vérfarkas. Amikor a férfi, vagyis amivé változott, már stabilan állt a lábain, nekifutott az ajtónak, amit nagy robajjal be is tört.
A többiek határozottan beléptek a felfedezetlen terembe, én azonban hezitáltam. Nem voltam biztos benne, hogy jól döntöttünk a maradásunkat illetően. Mi van, ha csapdába estünk?
Jaylin megérezhette a feszültséget rajtam, mert aggódó arccal fürkészett.
- Azt hiszem, tartozunk a hölgyeknek egy magyarázattal - lépett oda hozzánk Lester. - Előbb azonban keressük meg, amiért idejöttünk.
Nem tudom, hogy vajon jogosan-e, de bíztam az idős férfiban. Kissé félve, de annál nagyobb kíváncsisággal léptem be a helyiségbe. Rick szerencsére az ajtóval való hősködés után elvonult, bizonyára hogy visszanyerje emberi alakját, amiért, még ha becsapva is éreztem magam, hálás voltam neki. Nem szívesen néztem volna végig megint, ahogy átváltozik.
Látszólag csak Jaylint és engem izgatott, hogyan is jutunk az ajtón túlra. Jungsut figyeltem, hátha kitalál valami megoldást, ő azonban csak nézett előre és bólintott egyet. Mire követtem a pillantását, addigra Rick már a földön volt, összegörnyedve, és erősen rángatózott.
- Mi történik vele? - kérdeztem ijedten, ugyanakkor furcsálltam, hogy senki nem lép közbe.
- Átváltozik - szólalt meg halkan Pandora, aki Aaron szeme elé tette az egyik kezét. Nem hiába, nem volt valami szívmelengető a látvány. - Neked sem muszáj nézned. - A hangja szelíd volt, megértő.
Ezek szerint az autószereléskor felmerült gyanúm beigazolódott. Tényleg nem ember, de akkor mi? És mi van a többiekkel, ők sem azok akiknek mutatják magukat? Ahány varázslénnyel találkoztam eddig, mind az életemre törtek, és nem hittem, hogy léteznek olyanok is, akik nem a rossz oldalt szolgálják. Bár a döbbenet eluralkodott rajtam, azért még ösztönösen nővéremhez léptem, és megszorítottam a kezét. Az eset belőle is hasonló reakciót váltott ki, de mégis végignéztük, ahogy a férfi emberi külseje folyamatosan torzult, míg végül egy hatalmas farkasra emlékeztető lény nem állt előttünk. Azt hiszem, a látványt soha többé nem fogom elfelejteni.
Nem sokat tudtam a varázslényekről, de arra magamtól is rájöttem, hogy Rick egy vérfarkas. Amikor a férfi, vagyis amivé változott, már stabilan állt a lábain, nekifutott az ajtónak, amit nagy robajjal be is tört.
A többiek határozottan beléptek a felfedezetlen terembe, én azonban hezitáltam. Nem voltam biztos benne, hogy jól döntöttünk a maradásunkat illetően. Mi van, ha csapdába estünk?
Jaylin megérezhette a feszültséget rajtam, mert aggódó arccal fürkészett.
- Azt hiszem, tartozunk a hölgyeknek egy magyarázattal - lépett oda hozzánk Lester. - Előbb azonban keressük meg, amiért idejöttünk.
Nem tudom, hogy vajon jogosan-e, de bíztam az idős férfiban. Kissé félve, de annál nagyobb kíváncsisággal léptem be a helyiségbe. Rick szerencsére az ajtóval való hősködés után elvonult, bizonyára hogy visszanyerje emberi alakját, amiért, még ha becsapva is éreztem magam, hálás voltam neki. Nem szívesen néztem volna végig megint, ahogy átváltozik.
Ez a szoba jóval kisebb volt, mint a szomszédos terem, azonban a polcok száma itt is legalább annyi lehetett. Az itteni könyvek viszont sokkal régebben íródtak, és a polcokon rajtuk kívül számos dobozt is találtunk. Ezekbe is belenéztünk, mert sosem lehet tudni, mire bukkanhat az ember.
Órákon keresztül lapozgattuk az olvasnivalókat, lelkesedésünk is hamar lankadt, tekintve hogy már három napja mást sem csináltunk. Ha túl leszünk ezen, azt hiszem, egy darabig nem fogok könyvet a kezembe venni.
Találtunk érdekes iratokat, mint például a Függetlenségi Nyilatkozat egy korabeli másolatát, de nem erre volt most szükségünk. Ami nekünk kellett, az még ennél is fontosabb információkat tartalmazott, már ha jó helyen kutattunk egyáltalán. Már a Nap lemenőfélben volt, amikor Savannah újabb könyvkupacot tett elém.
- Nem lehetne holnap folytatni? - tettem fel a költői kérdést, bár tudtam hogy úgysem fog rá válaszolni senki. Én is minél hamarabb túl akartam lenni a kutatáson, de a szemem előtt már táncot jártak a betűk.
- Azt hiszem, találtam valamit - nyomott egy vékonyka, bőrkötéses könyvet a kezembe Megan. A borítóján mindenféle jelek álltak, köztük a már megismert is.
Egyesével lapozgattam, nehogy valami fontos részletet átugorjak. Az ábrákat, az angol nyelvű szövegeket és néhány kifejezést leszámítva nem sok mindent értettem a könyvből, ugyanis nagyrészt indián nyelven íródott. Bizonyos lapokat ráadásul kitéptek, és a könyv vége is hiányzott, ami még inkább nehezítette a megértést.
- Valószínűleg valami növényhatározó lehet - állapítottam meg. A rajzolt képek főként virágokat ábrázoltak, ebből vontam le a következtetést.
Mivel nem hittem, hogy a könyv fontos lehet, óvatosan arrébb csúsztattam az asztalon. A kelleténél azonban nagyobb erővel taszítottam rajta, így az leesett a földre. Amikor fel akartam venni, egy megsárgult papírlap hullott ki belőle.
- Nocsak... - nyúlt érte Sid, mielőtt én is reagálhattam volna. - Ez segíthet nekünk! - kiáltott fel a fiú, miután alaposan áttanulmányozta a dokumentumot. Erre mindenki körénk gyűlt.
- Mi áll benne? - kérdeztem kíváncsian. Tényleg figyelmesen végignéztem a könyvet, és nem találtam benne használható dolgot. Vajon hol bujkálhatott benne ez az irat?
- Régies a nyelvhasználata, de angolul van - mondta mosolyogva Sid -, egy mese, valami fiúról, aki gonosz lesz.
- Egy mesével nem sokra megyünk - akadékoskodott az ellenséges lány. Kicsit már elegem volt abból, hogy állandóan belekötött mindenbe, ráadásul még goromba is, bár tapasztalataim alapján az utóbbi inkább csak Jaylin és felém irányul.
- Folytasd, Sid - szólt közbe Jungsu, mialatt összehúzott szemöldökkel nézett a lányra.
- Valami próféciát is említ, meg hogy valakinek odaadták a kulcsot a legyőzéséhez, hogy ha elérkezik az idő... - itt a fiú a bátyjára nézett. - Lehetséges volna? - Szeme reményteljesen csillogott. A gondolat, hogy végre megtaláltuk a megoldáshoz vezető utat, rögtön felvillanyozta, mint mindannyiunkat.
- Fegyverről ír valamit?
- Igen... Nekünk kell összerakni, de előtte meg kell keresnünk a darabjait. - Itt elvigyorodott a fiú. - Csak igaz szívvel, és kitartással lehet megtalálni.
- Milyen romantikus! - tettem hozzá egy nagy adag iróniával a hangomban. Többen is elmosolyodtak, mire Jungsutól én is egy csúnya nézést kaptam.
- A darabok lelőhelyéről pedig azt írja, hogy ha megvan az egyik, akkor találunk nyomot a következőhöz - folytatta a beszámolót Sid.
- És hol találjuk az elsőt? - kérdezte Lester.
- Azt nem írja, csak annyit, hogy használjuk a könyvet.
- Remek - sóhajtottam fel. Nagyon remélem, hogy nem kell az egész kötetet lefordítani, mert az elég sok időbe telhet, azzal pedig értékes napokat veszíthetünk.
- Ezzel viszont már csak holnap foglalkozzunk - szólt közbe ekkor Pandora, amiért hálás voltam.
A több napnyi keresgélés és a sok olvasás eléggé lefárasztott, ráadásul még Rick átváltozása sem hagyott nyugodni. Végignéztem a többieken is, akik szintén mind elnyűttnek tűntek. Tényleg ránk fért egy kis pihenés, így visszatértünk a szállásunkként szolgáló helyiségbe.
A hálózsákom a Jayliné mellett volt, így ez nyújtott némi megnyugvást és vigaszt a nap végén, hiszen ő volt az egyetlen családtagom, akit magam mellett tudhattam. Amikor eszembe jutottak a szüleim, szomorúság fogott el. Bár tegnap pár perc erejéig tudtam velük csevegni, mégis hiányoztak, nem is beszélve a bűntudatról, amely azért mardosott, mert a táborban magukra hagytuk őket. Ha történne velük valami, sosem bocsátanám meg magamnak.
- Mi jár a fejedben? - zökkentett ki nővérem hangja a gondolataim közül.
- Anyuékra gondoltam. Tényleg jó ötlet volt őket magukra hagyni? - kérdeztem szomorúan.
- A táborban vannak - nézett komolyan a szemembe Jay, és bíztatóan megölelt. - Ott biztonságban kell lenniük - tette még hozzá, önmagát is nyugtatva ezzel. Az elmúlt pár nap hatása felgyülemlett bennem, így csak nagy nehézségek árán sikerült visszatartanom a könnyeimet. Nem engedhetem, hogy gyengének tűnjek a többiek előtt.
- Azt hiszem, beszélnünk kellene Rickkel - szólaltam meg, miután megnyugodtam és összeszedtem a gondolataimat. Nővérem is egyetértett, így megvártuk még mindenki elalszik, és Rick megkezdi az őrködését, ezúttal Lesterrel.
- Nektek nem aludnotok kellene? - kérdezte tőlünk a fiatalabb férfi. Vélhetően már zavarta, hogy felhúzott szemöldökkel egyenesen őt bámultuk.
- Merjek elaludni? - kérdeztem kihívóan.
- Tőlem nem kell félnetek - sütötte le a szemét. Rick számomra az egyik legszimpatikusabb tagja a csapatnak, és bár csalódtam, mégis rosszul esett, hogy megbántottam.
- A varázslények sem születésüktől fogva rosszak - szólt közbe hirtelen Lester -, ők is, mint a rendes emberek, maguk döntik el, mit cselekednek és hogyan.
- Sokkal inkább érzem magam embernek, mint vérfarkasnak - tette hozzá Rick.
- Minden lény meg tud jelenni emberi külsővel, vagy ez csak Rick kiváltsága? - kérdezte Jaylin.
- A lényeknek alapvetően két nagy csoportja van ilyen téren. Vannak az intelligensebb fajok, akik sokkal inkább emberek, mintsem varázslények. Rick, vagyis a vérfarkasok is ilyenek. A másik csoportba pedig azok a fajok tartoznak, amelyek nem tudnak emberi külsőt felvenni. Ide tartoznak a trollok, vagy a kerberoszok is. Az esetek túlnyomó részében ők a veszélyesek ránk nézve. - Az elhangzottak alapján Lester valószínűleg sokat tud a lényekről. Ezért is lenne a csapat tagja?
- Szóval akkor Rick bármikor, amikor úgy gondolja, át tud változni? - kíváncsiskodtam én is.
- Mondhatjuk. Persze ezt is meg kell tanulni szabályozni. Olyan ez, mint amikor a kisgyerek megtanul járni és beszélni - válaszolt az említett.
- Mennyi ideig tudsz farkasbőrben maradni? - faggatóztam tovább.
- Pár napnál tovább még sosem tartózkodtam úgy, hiszen eddig még nem is volt rá szükség.
- Valójában még nem tudjuk, mennyi ideig lehet egy lény a valódi alakjában. Kísérletezni pedig nem merünk, nehogy baj legyen belőle - vette át a szót ismét az idősebb férfi.
- És csak Rick az egyetlen lény a csapatban, vagy valaki más is az? - tettem fel az utolsó kérdést, ami igazán foglalkoztatott. Az autószerelős eset óta gyanítottam, hogy Dale-lel is lehet valami hasonló, és jó lett volna végre választ kapni rá, már csak azért is, hogy tisztában legyek a dolgokkal.
Órákon keresztül lapozgattuk az olvasnivalókat, lelkesedésünk is hamar lankadt, tekintve hogy már három napja mást sem csináltunk. Ha túl leszünk ezen, azt hiszem, egy darabig nem fogok könyvet a kezembe venni.
Találtunk érdekes iratokat, mint például a Függetlenségi Nyilatkozat egy korabeli másolatát, de nem erre volt most szükségünk. Ami nekünk kellett, az még ennél is fontosabb információkat tartalmazott, már ha jó helyen kutattunk egyáltalán. Már a Nap lemenőfélben volt, amikor Savannah újabb könyvkupacot tett elém.
- Nem lehetne holnap folytatni? - tettem fel a költői kérdést, bár tudtam hogy úgysem fog rá válaszolni senki. Én is minél hamarabb túl akartam lenni a kutatáson, de a szemem előtt már táncot jártak a betűk.
- Azt hiszem, találtam valamit - nyomott egy vékonyka, bőrkötéses könyvet a kezembe Megan. A borítóján mindenféle jelek álltak, köztük a már megismert is.
Egyesével lapozgattam, nehogy valami fontos részletet átugorjak. Az ábrákat, az angol nyelvű szövegeket és néhány kifejezést leszámítva nem sok mindent értettem a könyvből, ugyanis nagyrészt indián nyelven íródott. Bizonyos lapokat ráadásul kitéptek, és a könyv vége is hiányzott, ami még inkább nehezítette a megértést.
- Valószínűleg valami növényhatározó lehet - állapítottam meg. A rajzolt képek főként virágokat ábrázoltak, ebből vontam le a következtetést.
Mivel nem hittem, hogy a könyv fontos lehet, óvatosan arrébb csúsztattam az asztalon. A kelleténél azonban nagyobb erővel taszítottam rajta, így az leesett a földre. Amikor fel akartam venni, egy megsárgult papírlap hullott ki belőle.
- Nocsak... - nyúlt érte Sid, mielőtt én is reagálhattam volna. - Ez segíthet nekünk! - kiáltott fel a fiú, miután alaposan áttanulmányozta a dokumentumot. Erre mindenki körénk gyűlt.
- Mi áll benne? - kérdeztem kíváncsian. Tényleg figyelmesen végignéztem a könyvet, és nem találtam benne használható dolgot. Vajon hol bujkálhatott benne ez az irat?
- Régies a nyelvhasználata, de angolul van - mondta mosolyogva Sid -, egy mese, valami fiúról, aki gonosz lesz.
- Egy mesével nem sokra megyünk - akadékoskodott az ellenséges lány. Kicsit már elegem volt abból, hogy állandóan belekötött mindenbe, ráadásul még goromba is, bár tapasztalataim alapján az utóbbi inkább csak Jaylin és felém irányul.
- Folytasd, Sid - szólt közbe Jungsu, mialatt összehúzott szemöldökkel nézett a lányra.
- Valami próféciát is említ, meg hogy valakinek odaadták a kulcsot a legyőzéséhez, hogy ha elérkezik az idő... - itt a fiú a bátyjára nézett. - Lehetséges volna? - Szeme reményteljesen csillogott. A gondolat, hogy végre megtaláltuk a megoldáshoz vezető utat, rögtön felvillanyozta, mint mindannyiunkat.
- Fegyverről ír valamit?
- Igen... Nekünk kell összerakni, de előtte meg kell keresnünk a darabjait. - Itt elvigyorodott a fiú. - Csak igaz szívvel, és kitartással lehet megtalálni.
- Milyen romantikus! - tettem hozzá egy nagy adag iróniával a hangomban. Többen is elmosolyodtak, mire Jungsutól én is egy csúnya nézést kaptam.
- A darabok lelőhelyéről pedig azt írja, hogy ha megvan az egyik, akkor találunk nyomot a következőhöz - folytatta a beszámolót Sid.
- És hol találjuk az elsőt? - kérdezte Lester.
- Azt nem írja, csak annyit, hogy használjuk a könyvet.
- Remek - sóhajtottam fel. Nagyon remélem, hogy nem kell az egész kötetet lefordítani, mert az elég sok időbe telhet, azzal pedig értékes napokat veszíthetünk.
- Ezzel viszont már csak holnap foglalkozzunk - szólt közbe ekkor Pandora, amiért hálás voltam.
A több napnyi keresgélés és a sok olvasás eléggé lefárasztott, ráadásul még Rick átváltozása sem hagyott nyugodni. Végignéztem a többieken is, akik szintén mind elnyűttnek tűntek. Tényleg ránk fért egy kis pihenés, így visszatértünk a szállásunkként szolgáló helyiségbe.
A hálózsákom a Jayliné mellett volt, így ez nyújtott némi megnyugvást és vigaszt a nap végén, hiszen ő volt az egyetlen családtagom, akit magam mellett tudhattam. Amikor eszembe jutottak a szüleim, szomorúság fogott el. Bár tegnap pár perc erejéig tudtam velük csevegni, mégis hiányoztak, nem is beszélve a bűntudatról, amely azért mardosott, mert a táborban magukra hagytuk őket. Ha történne velük valami, sosem bocsátanám meg magamnak.
- Mi jár a fejedben? - zökkentett ki nővérem hangja a gondolataim közül.
- Anyuékra gondoltam. Tényleg jó ötlet volt őket magukra hagyni? - kérdeztem szomorúan.
- A táborban vannak - nézett komolyan a szemembe Jay, és bíztatóan megölelt. - Ott biztonságban kell lenniük - tette még hozzá, önmagát is nyugtatva ezzel. Az elmúlt pár nap hatása felgyülemlett bennem, így csak nagy nehézségek árán sikerült visszatartanom a könnyeimet. Nem engedhetem, hogy gyengének tűnjek a többiek előtt.
- Azt hiszem, beszélnünk kellene Rickkel - szólaltam meg, miután megnyugodtam és összeszedtem a gondolataimat. Nővérem is egyetértett, így megvártuk még mindenki elalszik, és Rick megkezdi az őrködését, ezúttal Lesterrel.
- Nektek nem aludnotok kellene? - kérdezte tőlünk a fiatalabb férfi. Vélhetően már zavarta, hogy felhúzott szemöldökkel egyenesen őt bámultuk.
- Merjek elaludni? - kérdeztem kihívóan.
- Tőlem nem kell félnetek - sütötte le a szemét. Rick számomra az egyik legszimpatikusabb tagja a csapatnak, és bár csalódtam, mégis rosszul esett, hogy megbántottam.
- A varázslények sem születésüktől fogva rosszak - szólt közbe hirtelen Lester -, ők is, mint a rendes emberek, maguk döntik el, mit cselekednek és hogyan.
- Sokkal inkább érzem magam embernek, mint vérfarkasnak - tette hozzá Rick.
- Minden lény meg tud jelenni emberi külsővel, vagy ez csak Rick kiváltsága? - kérdezte Jaylin.
- A lényeknek alapvetően két nagy csoportja van ilyen téren. Vannak az intelligensebb fajok, akik sokkal inkább emberek, mintsem varázslények. Rick, vagyis a vérfarkasok is ilyenek. A másik csoportba pedig azok a fajok tartoznak, amelyek nem tudnak emberi külsőt felvenni. Ide tartoznak a trollok, vagy a kerberoszok is. Az esetek túlnyomó részében ők a veszélyesek ránk nézve. - Az elhangzottak alapján Lester valószínűleg sokat tud a lényekről. Ezért is lenne a csapat tagja?
- Szóval akkor Rick bármikor, amikor úgy gondolja, át tud változni? - kíváncsiskodtam én is.
- Mondhatjuk. Persze ezt is meg kell tanulni szabályozni. Olyan ez, mint amikor a kisgyerek megtanul járni és beszélni - válaszolt az említett.
- Mennyi ideig tudsz farkasbőrben maradni? - faggatóztam tovább.
- Pár napnál tovább még sosem tartózkodtam úgy, hiszen eddig még nem is volt rá szükség.
- Valójában még nem tudjuk, mennyi ideig lehet egy lény a valódi alakjában. Kísérletezni pedig nem merünk, nehogy baj legyen belőle - vette át a szót ismét az idősebb férfi.
- És csak Rick az egyetlen lény a csapatban, vagy valaki más is az? - tettem fel az utolsó kérdést, ami igazán foglalkoztatott. Az autószerelős eset óta gyanítottam, hogy Dale-lel is lehet valami hasonló, és jó lett volna végre választ kapni rá, már csak azért is, hogy tisztában legyek a dolgokkal.
Hosszas hallgatás után végül Lester csak ennyit felelt:
- Ezt nem tőlem kellene hallanotok.
Azzal csend ereszkedett ránk, mely miután már kezdett kínossá válni, nővérem feltette a legésszerűbb kérdést Ricknek címezve, ami illett a helyzethez:
- Vérfarkasként hogyan lettél a csapat tagja?
- Komolyan az én történetemre vagytok kíváncsiak? - kérdezte mosolyogva. - Akkor legyen. A Támadás előtt a feleségemmel, a kislányommal és édesapámmal laktam Las Vegas külvárosi részében, közel a helyi nemzeti parkhoz. Csendes környék, az erdő a kertünk mögött terült el. Normális életünk volt, a szomszédjaink nem tudták a titkunkat, és így békésen éltünk...
- Titkotokat? Úgy érted, hogy a családodban nem csak te voltál ilyen? - vágtam közbe.
- Ez nem olyan, mint egy betegség, csak is öröklés útján terjedhet. A szüleimtől örököltem, ahogy ők is az övéiktől, és így tovább.
- A lányod pedig tőled és a feleségedtől örökölte - folytattam.
- Igen, valamennyire neki is jutott belőle. - Itt egy kicsit elrévedezett, bizonyára eszébe jutott a kislánya. Biztos nagyon hiányzott neki, és meg tudtam érteni, mit érezhet most Rick.
Pár perc csend után azonban folytatta mondandóját:
- Szóval, éppen hazafelé tartottam, amikor a Támadás történt. Mivel a város szélén laktunk, első körben került a házunk a tűzvonalba. Amikor az otthonunkhoz értem, először csend fogadott, majd meghallottam a feleségem sikolyát. Lent voltak a pincében, és három ork támadt rájuk. Apám kettővel még csak el-elbírt, de a harmadik a feleségemet és a lányunkat vette célba. Rögtön cselekedtem, de Rose-t, a feleségemet már így sem tudtam megmenteni. Ekkor megfogadtam, hogy ameddig csak tudok, küzdök a mocskok ellen. Miután a lányomat és apámat a legközelebbi táborba eljuttattam, az utóbbi biztatására pedig elindultam megkeresni a fő... akarom mondani egyik régi barátját. Így találkoztam a megadott címen Jungsuval, Dale-lel és Siddel, akik először kis híján leütöttek, de végül velük maradtam, hátha együtt többet tudunk tenni ennek az egész őrületnek a megállításáért. Innek pedig már ti magatok is kitalálhatjátok a folytatást.
- Őszinte részvétünk a feleséged miatt - szólaltam meg Jay, és a magam nevében is, miután megemésztettem a hallottakat.
- Manapság az emberek már nem a múlt miatt szomorkodnak, hanem örülnek annak, ami megmaradt nekik, és amijük van. - Csak ennyit válaszolt. Teljesen megértettem, miről beszél. Én is több szerettemet is elvesztettem a hirtelen támadások miatt, de azért hálás voltam, hogy a nővérem és a szüleim megmaradtak nekem.
- Remélem, most már újra bíztok bennem - szólalt meg néhány perc csend után megint.
- Meg kell még emészteni ezt, de azt hiszem, menni fog - feleltem egy ásítás kíséretében. Az álmosság hirtelen telepedett rám, és nem akartam mást, csak elterülni a hálózsákomban.
- Jó éjszakát! - köszöntünk el egymástól, szinte egyszerre.
Bár Rick elbeszélése után maradtak még számomra megválaszolatlan kérdések, egyelőre amit elmondott, elég volt ahhoz, hogy újra csapattársként, és ne ellenségként tekintsek rá. Miután kényelmesen - már amennyire a földön lehet - elhelyezkedtem, rögtön el is aludtam. Az álmom elég zavaros volt. Rick, ahogy vérfarkasként orkokkal küzd, kerberoszok, amint a szüleimre támadnak, végül egy hihetetlen zöld szempár. Arra ébredtem fel, hogy valaki erősen megrázza a karomat.
- Jane, ébresztő! Társaságunk akadt! - Sid hangja sürgető volt.
Remek, hát ez a nap már soha nem fog véget érni?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése