7. fejezet - Jaylin

Halihó, drága blogmolyok!

Meg is érkezett a 7. fejezet, gőzerővel haladunk a folytatással. Szomorúan vettük észre, hogy lankadt a figyelem, de mi töretlen lelkesedéssel írjuk a friss részeket. 

Nem is papolok tovább. Mindenkinek kellemes olvasást!

Egy kis zene

Jaylin

Érdekes, és kissé félelmetes volt az olvasóteremben éjszakázni. Az összes asztalt a falakhoz toltuk, a nagyobb kanapékat azonban ott hagytuk, az egyiken Lester, a másikon pedig Aaron fog aludni. Szerencsére elég szélesek voltak ahhoz, hogy kényelmesen elférjenek rajta. A világosbarna padlószőnyeg, amit a márványpadlóra helyeztek, már sok helyen fel volt szakadozva, így nem féltünk tüzet rakni. Összetörtünk pár asztalt, majd a lábak, némi papír és gyufa segítségével sikerült tüzet rakni. A nap lement, az ablakok mögött az éjszakai égbolt végtelenje terült el. Bent ropogott a tűz, halk szuszogás hallatszott. Én a földön feküdtem a tűz mellett egy hálózsákban és próbáltam elaludni. Az őrködést Rick és a színes hajú lány kezdte. Két óra múlva fogja őket leváltani a húgom és Jungsu. Én majd kora hajnalban kerülök sorra, addig igyekeztem álomra hajtani a fejem. Nem volt könnyű, a padló kemény, az éjszaka pedig hűvös volt. Talán ez volt az egyetlen olyan éjszaka, mikor nem attól rettegtem, hogy mikor fognak ránk törni a szörnyek, de kissé féltettem a szüleimet. Tudtam, hogy eddig még nem támadták meg a táborokat a lények, néha sikerült elkapnunk egy-egy rádió frekvenciát, amivel a táborok kommunikáltak egymás között. Ezekkel a gondolatokkal tértem nyugovóra. 

Hajnali négy óra volt, mikor Savannah felkeltett, hogy cseréljük le őt, és Sidet. Álmosan megropogtattam elgémberedett tagjaimat és az őrtársamra, Dale-re nézte. Még eddig nem volt alkalmam beszélni vele, bár nem hiszem, hogy ez a helyzet a közeljövőben változni fog. Intettem a lánynak, hogy fenn vagyok, nyugodtan aludhat. Ő kedvesen rám mosolygott, majd bebújt a hálózsákjába és pár másodperc múlva már halkan szuszogott. Eközben Dale tett egy kis fát a tűzre, és elrévedve meredt a semmibe. Nem akartam megzavarni, így én is a gondolataimba merültem. Azon gondolkodtam, hogy vajon egy ekkora csapat hogy élhette túl a szörnyek támadását? Sokan voltak, nagy célpontként szaladgáltak a világban, arról nem is beszélve, hogy egy gyerek és egy idős férfi is a csapat tagja volt. Nem mertem ezekre a dolgokra rákérdezni, mert tolakodásnak éreztem volna, így csak tovább elmélkedtem magamban.

- A testvéred mindig is gyanakvó volt? - szólalt meg végül Dale, ezzel megtörve a csendet. Körülnéztem, hogy biztosan lássam, mindenki alszik, úgy válaszoltam.

- Természetesen nem - mondtam halkan. Valahogy bennem maradt az, hogy a könyvtárban nem illik hangosan beszélni és a többieket sem akartam felkelteni. Válaszoltam a férfinak, hiszen mégis a csapattársam lett, aki úgy tűnt, sem mellettünk, sem ellenünk nincs. Nem volt titok, de Jane-nek ezt nem fogom elmondani, hogy kikotyogtam róla némi infót. Valószínűnek tartottam, hogy Dale-t érdekli a húgom, bár azt nem tudtam volna megmondani, milyen szempontból. 

- A Támadás változtatta meg? - kérdezett újból a férfi.

- A Támadás mindannyiunkat megváltoztatott - rántottam meg a vállam. - Én is más lettem, a húgom is, és gondolom te is. Az emberek egy idő után mindenre és mindenkire gyanakodnak. - A szemem sarkából a kis szőrcsomóra néztem, aki Jane fejénél aludt. - Jó, talán nem mindenre. Mióta a gonosz lények megtámadták a világunkat, azóta minden megváltozott. Az emberek rettegni kezdtek, és gyanakodva méregették a másikat, nehogy egy báránybőrbe bújt farkassal akadjanak össze.

- Honnan tudod, hogy mi nem vagyunk azok? - Dale mélyen a szemembe nézett, ebből sejthettem, hogy komolyan gondolta a kérdést.

- Talán azok vagytok, talán nem - rántottam meg a vállam. - De kételkedek abban, hogy azért mentettetek meg, hogy utána a szívemet a torkomon keresztül vegyétek ki.

- Ki tudja, lehet valami őrült lények csapata ez, akik sötét titkot őriznek - mondta rejtélyesen.

- Mindenkinek vannak sötét titkai. 

- Mindenre van valami frappáns válaszod? - kérdezte halkan felnevetve.

- Szeretek beszélni. - Rávillantottam egy széles vigyort, majd mind a ketten újra a gondolatainkba merültünk. 

Egy órás hallgatás után felkeltettük Pandorát, és egy másik fickót, aki még korábban ellenünk szavazott. Erre még rá fogok kérdezni. Volt újabb két órám, hogy elaludjak, és kissé kipihenjem magam. Azt hittem, nem fog menni,menni  de tévedtem. Pár perc múltán olyan mély álomba szenderültem, hogyha egy hatalmas medve is rontott volna ránk, arra sem kelek fel.

Két óra múltán keltett a húgom, hogy ideje belekezdenünk a keresésbe. Két csoportra bomlottunk, hogy gyorsabban haladjunk. Mivel csak Jane és én tudtuk pontosan, hogy hogy néz ki az írás, két külön csapatban voltunk. Mi az északi szárnyat vettük célba, Jane-ék pedig a délit. 

Hatalmas volt a két terület külön-külön is, nem csoda, hogy egész nap eltartott egy-egy részleg átkutatása. Minden egyes könyvet levettünk a polcról, belelapoztunk, és ha köze volt az indiánokhoz, vagy azok nyelvén íródott, akkor azt letettük az asztalra. Felváltva néztük meg azokat, egyedül a őslakosok nyelvén íródottakat néztem át  én. Mondanom sem kell, pár óra után már mindannyian fáradtak és ingerültek voltunk, a szemem előtt pedig összefolytak az idegen betűk. Mire elérkezett a nyolc óra, és újra összegyűltünk az olvasóteremben, addigra mindenki olyan volt, mint a mosott rongy. 

Ezúttal én kezdtem az őrködést, és a társam most is  Dale volt, de most nem beszélgettünk. Néha-néha dobtunk pár darab fát a tűzre, máskülönben nem igen mozogtunk. Egyszer-kétszer felálltam, hogy kinézzek az ablakon, de a végeláthatatlan sötétségen kívül mást nem láttam. Szörnyű volt ez a várakozás. Mi van, ha rossz helyre jöttünk? Ha nem volt igazam? Mi a garancia arra, hogy egyáltalán könyvet kell keresnünk? Vagy hogy könyvtárban találjuk? Vagy ha itt van, de nem ismerjük fel? Túl sok a kérdés és túl kevés az idő. Minden egyes itt töltött perccel egyre több és több ember hal meg, a szörnyek pedig egyre nagyobb hatalmat szereznek. 

- Min gondolkodsz? - hallottam meg a húgom hangját magam mögül. 

- Miért nem alszol? - kérdeztem vissza. Jobb, ha nem tudja, épp miken jár az agyam.

- Nem tudok. Különben is, nemsokára én jövök. - A teremben lévő hatalmas álló órára néztem, ami háromnegyed tizet mutatott. Észre sem vettem, hogy eltelt a két óra. Önmagam emésztgetése közben csak úgy repül az idő. Csöndben telt a maradék negyed óra, mire észbe kaptam, Jane és Jungsu már le is váltott minket. Próbáltam elaludni, de a gondolataim nem engedték. Csak feküdtem a hálózsákban, és azon agyaltam, miért történt mindez? Miért leptek el minket a gonosz lények? Mivel érdemeltük ki ezt? Talán sosem kapunk rá választ. Jól döntöttünk? Tényleg itt kell lennünk, ezt kell tennünk? Később láttam, ahogy újabb váltás következik, ismét mások őrködtek. Végül több órányi forgolódás és emésztés után álomba merültem.

Másnap természetesen fáradtan és elnyűtten keltem. Már egy éve, hogy az érdekelt legkevésbé, hogy nézek ki. A Támadás óta minden fontosabb volt. Az élelem, a biztonság, a család, a tűz. Az élet. A legutolsó helyen állt az, hogy hogy állt a hajam, vagy hogy friss-e a leheletem. Persze egy tic-tacnak vagy egy fésűnek örültem volna, főleg mikor ránéztem arra az ellenszenves lányra. Hogy tud felkelés után rögtön ilyen jól kinézni? Belülről mardosott a zöld szörnyeteg, de aztán rögtön az eszembe jutott, hogy van ennél fontosabb dolgunk is.

Újabb területeket kutattunk át, több száz könyvet nyálaztunk végig, de semmit sem találtunk. Egy idő után én már nem kerestem, csak néztem a könyveket, a begipszelt karom sok mindenben akadályozott. Mivel nem akartam a többieket feltartani, így maradtam a nyálazásnál. Mondanom sem kell, hogy újabb tizenkét órányi hiábavaló keresgélés után, olyanok voltunk, mint a kisgyerek, aki nem azt kapta karácsonyra, amit szeretett volna. Sőt, rosszabb. Olyanok voltunk, mint a kisgyerek, aki semmit sem kapott ajándékba. Újabb gyötrelmes este várt ránk, szinte semmit sem aludtam. Mindenki egyre elkeseredettebb és szótlanabb lett, a harmadik napra szinte már senki nem beszélt senkivel sem. Ingerültek, fáradtak és nyűgösek voltunk. Én például majdnem leharaptam Aaron fejét, mikor véletlenül nekem jött. Persze utána bocsánatot kértem tőle, ő sem haragudott, mégis rosszul éreztem magam.

A várakozás mindenkit megőrjített. A reménykedés, hogy talán most minden megváltozhat. Egy ideje már nem volt könyv, amit átlapozhattam volna, így én magam is keresésre indultam. Választottam egy szimpatikus polcot és nézelődni kezdtem. Amelyik cím érdekesen hangzott, vagy amelyikben szerepelt bármi is az indiánokkal kapcsolatban, azt azon nyomban le is kaptam. Épp egy magasan lévő könyvet akartam leszedni, mikor a nehéz kötet kicsúszott a kezemből, én pedig hátraugrottam, nehogy a lábamra essen. A könyökömmel sikerült ledöntenem a lábáról egy ingatag szekrényt. Nem viccelek, az egész oldalra dőlt, hatalmas robajjal tudatva mindenkivel, hogy itt vagyunk.

- Jól vagy? - fogta meg az ép karomat Pandora.

- Persze, engem nem talált el - mondtam, miközben a kezemet a szívemre szorítottam. Hevesen dobogott, attól féltem, kiesik a mellkasomból.

- Mi történt? - lépett mellém Jungsu. Felhúzott szemöldökkel ránéztem, majd szó nélkül a felborult polc irányába mutattam.

- Szerinted mi történt?

- Érdekes - morogta mellettem a színes hajú lány, Megan. A falhoz lépett, ahol már a bézs színű tapéta válni kezdett. Óvatosan megragadta és lassan húzni kezdte azt, mire egy jókora, téglalap alakú repedés tárult fel előttünk.

- Egy ajtó. - Pandora épp olyan megdöbbent volt, mint én. De mivel sem kilincs, sem semmi olyan eszköz nem volt ott, amivel kinyithattuk volna azt, így tanácstalanul álltunk a felfedezett bejárat előtt. Közben Jungsu a kézi adó-vevőn felhívta a másik csapatot, így tíz perc múlva már mindenki ott tolongott a kis teremben. Ettől a kis ajtótól vártuk a megváltást, e mögött a kis elrejtett rés mögött remélhetőleg az volt, amit mi is kerestünk. Hogy miért, azt nem tudjuk, hiszen lehet valamilyen titkos, állami papírok voltak benne, vagy olyan könyvek, amiket még a háborúk idején rejtettek el. Nem tudni. De jobb, ha most nekilátunk.

- Hogy jutunk be? - tettem fel a nagy kérdést. Nos, a választ, amit kaptam, arra nem számítottam.