2015. december 1., kedd

3. fejezet - Jaylin

Sziasztok!

Meg is hoztuk a folytatást!

Köszönjük az eddigi megtekintéseket és feliratkozásokat. Véleményt, visszajelzést most is szívesen fogadunk.

Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást!








Jaylin

- Jane! - ordítottam torkom szakadtából. Láttam, ahogy miután fának csapódik, nem mozdul többé. A fejemet elöntötte a vörös köd, de mihelyst megpróbáltam felállni, a karomban óriási fájdalmat éreztem. 

Az elmém rögtön kitisztult, és arra kényszerített, hogy gondolkozzak tisztán. Tekintve, hogy az ujjaimat alig-alig tudtam csak mozdítani és hogy apró, vörös foltok kezdték tarkítani a bőröm, attól tartottam, eltört. A különös az az egészben, hogy bár évek óta tanulok harcművészeteket, eddig csak ficamom és zúzódásom volt, törésem soha. Karomat igyekeztem szorosan a combomhoz szorítani, hogy ne mozgassam, és bal kezemmel a táskámban kezdtem el kotorászni. Előkaptam két jókora húskonzervet és az egyikkel megpróbáltam fejen találni a szörnyet, aki épp a húgomat szaglászta. 

- Ide nézz, te ronda dög! - éltem testvérem szóhasználatával. 

Mivel a bal kezem jóval sutább volt, mint a jobb, így nem a szörny fejét, hanem csak a nyakát találtam el. Elhajítottam a másik fémkonzervet is, ami már sokkal feljebb érte a kerberoszt. Felém nézett, majd hangosan rám morrant. Jó kis tervnek tűnt, az egyetlen gond vele az volt, hogy nem tudtam, hogyan tovább. Ekkor azonban olyan történt, amire nem számítottam. Hangokat hallottam a távolból, és úgy tűnik a nagy kutyus is észrevette, ugyanis elkapta rólam a szemét és hátrafordult. Amilyen gyorsan csak törött karom engedte, odarohantam Jane-hez, és megpróbáltam felébreszteni. Ahogy a feje alá nyúltam, forró, ragacsos folyadék maradt az ujjaimon. Vér. Fogammal leszakítottam egy jókora darabot elnyűtt pólómból és a feje alá helyeztem. Sajnos többet én sem tehettem. A lényre tekintettem, hogy megtudjam, mi történik, és nagy meglepetésemre négy, nagyjából velem egykorú embert pillantottam meg, két nőt és két férfit. Tátott szájjal néztem a küzdelmüket, ami olyannyira gyors volt, hogy alig tudtam követni a tekintetemmel. Egy élénkzöld hajú, tetoválásokkal és piercinggel teli lány épp átfutott a szörny lábai alatt, majd egy karddal a hasába szúrt. Az éles fegyver úgy hatolt át a bőrén, mint kés a vajon, a kerberosz pedig fájdalmában felordított. Ekkor az egyik férfi, akin fekete ing és terepmintás nadrág volt, kikerülte a lény mindhárom fejét, majd kardját a szívébe mártotta. A kerberosz felvonyított fájdalmában, csapkodott a lábával, farkával és fejeivel, de már esélye sem volt. Pár pillanattal később holtan terült el a porban. 

Kissé rémülten, ám lenyűgözve néztem a megmentőinkre, bár tény, jöhettek volna hamarabb is. Eleinte nem vettek észre, csöndesen álltak a tetem felett. Nem tudtam, hogy szóljak nekik, hogy segítsenek, avagy sem. Aztán a másik lány hirtelen felém kapta a fejét, majd mondott valamit a terepgatyás férfinak. Ő beleszólt a kezében lévő kézi adó-vevőbe, majd lassan felém indult. Intett a többieknek, hogy maradjanak a helyükön, ők pedig csak bólintottak. Megvan, hogy ki a főnök. 

- Mi történt? - kérdezte a férfi, mikor mellém ért. Mandulavágású szeme kérdőn fürkészte végig a tájat, majd minket, egyik keze a térdén pihent, míg másikkal felém nyúlt. Elütöttem a kezét, jelezvén, hogy nem kérek a sajnálatából. 

- Az az óriási dög nekünk támadt. Szerinted mégis mi történt? - Hangom gúnytól csepegett. Nem voltam ám mindig ilyen ellenséges, de az elmúlt egy év ilyenné tett. Félővé. 

- Segíteni akarok - mondta továbbra is komoran. Úgy tűnt, ő sincs elragadtatva attól, hogy itt lát minket. Mielőtt azonban válaszolhattam volna, az adó-vevő recsegni kezdett, a férfi pedig felpattant. Nem hallottam jól a túloldalt lévő beszédét, de a hangszínből arra következtettem, hogy nővel beszél. - Megtaláltuk a szüleiteket - mondta a terepgatyás, mikor letette a készüléket. 

- Jól vannak? - Hirtelen minden ellenérzésem elszállt. Most, hogy tudom, hogy anyáék biztonságban vannak, kissé megszűnt a nyomás a mellkasomról.

- Igen, jól - bólintott. Ekkor egy kocsi állt meg a tisztás szélén, és egy negyvenes éveiben járó nő pattant ki belőle. Kezében egy megtermett táskával felénk futott, ám mikor kérdőn a mellettem ácsorgó férfira pillantottam, ő még csak rám sem nézett.

- Mi történt? - kérdezte a nő. Öt percben belül már másodjára hallom ezt a mondatot. Világosbarna haját a tarkójánál összefogta, szürkészöld szeme aggódóan csillogott. 

- Miért kérdi? - kérdeztem vissza. A férfi mellettem hangosat sóhajtott, hogy értsem, már nagyon unja.

- Miért vagy ennyire gyanakvó? - A nő hangja lágy volt, és látszott rajta, hogy segíteni szeretne. Mégis tartottam valamitől.

- Mióta a világot káoszba taszították a varázslények, azóta számomra csak egy szabály létezett: "Ne bízz senkiben sem!" - válaszoltam, mire a nő arckifejezése - ha lehet - még inkább aggódóvá vált. 

- Megértem. De én orvos vagyok. Bízz bennem! - mondta. 

Nem volt más választásom, a húgom és a saját életemet egy vadidegen kezébe adtam. Bólintottam, mire ő Jane felé fordult. Óvatosan végigtapogatta, töréseket keresve, de szerencsére semmit sem talált. Ezután ellátta a fejsérülését, majd intett a férfinek, hogy vigye be a kocsiba. A legnagyobb meglepetésemre olyan gyengéden emelte fel a földről a húgomat, mintha a legértékesebb kincs lenne a világon. Ezután én is fel akartam állni, ám elfelejtettem, hogy a jobb kezemet most nem használhatom, és mikor rátámaszkodtam, fájdalmasan felkiáltottam. 

- Azt hiszem eltört - mondtam a nőnek, aki azonnal a kezébe vette sérült végtagomat. Kis idő elteltével megállapította, hogy zárt törésem van, és azonnal vissza kell mennünk. Hogy hova, azt nem tudtam meg. Két bot és némi fásli segítségével rögzítette a karomat, majd engem is a kocsiba terelt. A jármű egy hétszemélyes Mazda volt, elől ott ült a morcos férfi és a színes hajú lány, húgom a hátsó üléseken feküdt, feje mellett a doktornővel, a középső üléseken pedig a szüleim ültek. 

- Jay - ölelt át édesanyám szorosan. Ám sajnálatos módon a karom közénk szorult, mire újra felkiáltottam. - Sajnálom - mondta ő, és szemébe könnyek szöktek. 

- Ne aggódj, anya! Rendben leszek - mondtam egy szomorú mosoly kíséretében. Az volt az érzésem, hogy az életem újra száznyolcvan fokos fordulatot vesz.

Ezután csöndesen haladtunk percekig egy kihalt úton, mely a fák között vezetett. A nagy kocsi épphogy elfért a kis ösvényen, néha-néha így is megkarcolta egy-két ág a felületét. Nem tudom pontosan mennyi ideig haladtunk, de hirtelen azt vettem észre, hogy már elértük az egykori város határát. Az óriási felhőkarcolók megtörten meredeztek az ég felé, az utcákat elhagyatott autók torlaszolták el. Néhol nincstelenek kószáltak élelmet keresve, máshol pedig a földön kuporogva siratták régi életüket. Szomorú volt a látvány, de az elmúlt egy év megtanított arra, hogy ne keseregjek mások élete miatt, inkább a sajátomért aggódjak. Talán szívtelennek tűnhetek emiatt, de most már más szabályok érvényesek, mint egykoron. Az erősebb életben marad, a gyengébb elbukik. Azonban ez a város mégis jobb állapotban volt, mint New York. New York kapta az első és legerősebb támadást, így nem csoda, hogy ott csak elvétve maradtak szilárdan álló épületek, míg itt több utcányi ház maradt érintetlen. És bár ezek nem voltak megsérülve, mégis messziről látszott, hogy elhagyatottak, talán csak néhány hajléktalan bújt el a falak mögé. Aki csak tehette, csatlakozott a menekültek táborához, ahol kaptak védelmet, szállást, élelmet és meleget a téli hónapokban.

Az autó célirányosan tartott az egyik nagyobb ház felé, mely megúszta a támadást. Több éve egy gyönyörű, halványsárga falú ház volt, melyet virágokkal és fákkal beültetett kert övezett, ám mára csak a kiszáradt kórók emlékeztettek az egykori szépségre. Az udvar hátsó felében rozsdás hintaágy lengedezett a nyári szellőben, egy elhagyatott kutyaól társaságában. Hónapok óta nem lakott itt senki sem. A Mazda felhajtott a kapubejáróba, majd begurult az üres garázsba. Úgy hiszem, megérkeztünk. Kiszálltunk a kocsiból, a terepgatyás férfi újra az ölébe kapta húgomat, majd bevitte a házba. A zöld hajú lány és a doktornő követte őt, és mikor kérdőn szüleim felé néztem, ők bólintottak, hogy tartsunk velük. Így csöndesen, libasorban bevonultunk a házba, ahol már a bejáratnál lehetett hallani, hogy többen is vannak benn.

- Ő meg kicsoda? - hallottam meg egy ellenséges női hangot. Belépve megláttam a tulajdonosát is. Egy nagyjából velem egykorú lányt pillantottam meg, akinek mandulavágású, mogyoróbarna szeme, és hosszú, hullámos haja volt. Száját vörösre rúzsozta, kezében cigarettát tartott, amibe belépésemkor egy jó nagyot szívott. Hófehér topban és farmerrövidnadrágban ácsorgott a nappali közepén. Gyönyörű lány volt, és ahogy rápillantottam, eszembe jutott az én mocskos ruhám és csomókba ragadt, zsíros hajam. Nagyjából másfél hete, hogy utoljára normálisan le tudtam zuhanyozni, a fogmosásról nem is beszélve. Hirtelen elszégyelltem magam, noha semmi okom nem lett volna rá.

- Megtámadta őket egy kerberosz - mondta a férfi csöndes, ámde határozott hangon.

- És nektek mindenféle jött-ment bajba jutottakon segítenetek kell - fortyant fel a lány, majd elnyomta a csikket egy, az asztalon álló hamutálba. Kedves.

- Kérlek, ne most! - szólalt meg hirtelen a tetovált lány. Ő levetette magát egy kanapéra, majd elvett az asztalról egy bontatlan üdítős palackot. Irigyeltem érte, már magam sem tudom, mikor ittam utoljára bármit is, ami nem víz volt.

- Gyere velem! - intett felém a doktornő, én pedig szó nélkül követtem. Egy szobába vezetett, ahol mindössze csak egy ágy, egy asztal és egy kétajtós szekrény állt. Intett, hogy üljek le az ágyra, én pedig engedelmesen lecsüccsentem. Mellém telepedett, majd leszedte a hirtelen eszkábált rögzítést.

- Ez most fájni fog - mondta, ám mielőtt reagálhattam volna, a helyére illesztette a törött csontomat. Visítani sem volt időm, a hirtelen jött éles fájdalom és a korábbi események hatására életemben először elájultam.

Mikor kinyitottam a szemem, egy újabb, ismeretlen arccal találtam magam szembe. A vastag keretes szemüveg mögött egy mandulavágású barna szempár tekintett vissza rám. Ehhez tartozott még egy széles mosoly és egy kócos, barna hajzuhatag is.

- Hello! - köszöntött vidáman. Nem tudtam pontosan hány éves lehetett, nagyjából olyan tizennyolcnak saccoltam volna.

- Szia! - Megpróbáltam felülni, ám nem jártam nagy sikerrel, ugyanis mihelyst függőleges helyzetbe tornáztam magam, a világ fordult egyet körülöttem. - Mi történt?

- A doki visszatette a karodat a helyére. Te pedig elájultál - magyarázta készségesen a fiú.

- Értem - mondtam, majd lepillantottam az említett testrészem felé. A jobb karomat most egy jókora gipsz fedte a könyökömtől egészen a bütykeimig. - Hát ez remek - morogtam az orrom alatt, de az ismeretlen meghallhatta, mert kuncogni kezdett.

- Ne haragudj! - mondta hirtelen. - Sid vagyok - nyújtotta ki felém a kezét.

- Jaylin, de hívj csak Jaynek - mutatkoztam be én is. Ám a kinyújtott karjával nem tudtam mit kezdeni, tekintve, hogy az enyémet nemrég gipszbe kötötték. Mindenesetre udvariasságból felé nyújtottam, mire ő fürgén megmozgatta az ujjait, mintha meg akarná csiklandozni a tenyeremet. Viszonoztam a gesztust, miközben halványan elmosolyodtam. A fiú vidámsága ragadós volt.

- Mennyi ideig voltam kiütve? - kérdeztem.

- Úgy tizenöt percig - rántotta meg a vállát Sid. - Miután a doki helyrerakott, kiadta parancsba, hogy figyeljek rád.

- Értem. Kik vagytok? - kérdeztem hirtelen. A fiú egy pillanatig csak pislogva nézett rám, meglepte a gyors témaváltás.

- Azt hiszem ezt Jungsutól kell megkérdezned - vakarta a fejét.

Volt egy olyan érzésem, hogy az a bizonyos Jungsu a mogorva, terepgatyás srác. És nekem semmi kedvem nem volt vele beszélgetni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése