6. fejezet - Jane

Sziasztok!

Meg is jött a folytatás. A héten még valószínű, hogy feltesszük a folytatást, de a karácsonyi időszakban nem biztos, hogy rendesen fogjuk tudni hozni a részeket.

Kellemes olvasást!

Egy kis aláfestő zene

Jane

Sokat beszélgettünk, később pedig Pandora is csatlakozott hozzánk, aki nagyjából elmondta, hogyan is mennek itt a dolgok, majd ahogy lassan sötétedni kezdett, sorra célba vettük a fürdőt. Nővéremmel ugyanazt a szobát kaptuk meg, amiben az elmúlt napokban is tartózkodtunk, s miután nagyjából elrendeztük a cuccainkat, még felhívtuk telefonon a szüleinket. Alighogy leoltottuk a lámpát, Jaylin valószínűleg el is aludt, legalábbis a légzéséből arra következtettem. Én még tudatomnál voltam, de amikor kintről kocsiajtó csapódását, majd emberi hangokat hallottam, a kutyust magamhoz ölelve alvást színleltem. Pár perccel később valaki belépett az ajtón egy nagy sóhajtás kíséretében. Számítottam rá, hogy nem csak ketten lakunk majd ebben a szobában, és reméltem, hogy a szobatársunk nem az a lány lesz, aki ellenünk szavazott.

Pirkadatkor ébredtem, ám a rejtélyes szobatársunk így is megelőzött.  Jaylin még javában aludt, így halkan átöltöztem, majd kiosontam a szobából. Mivel a kis szőrmók nagyon nyugtalan volt, kisétáltam vele az udvarra, hátha csak a dolgát akarja végezni. Arra gondoltam, ha már kint vagyok, legalább edzek kicsit. Bár rohamosan javultam, néha meg-megszédültem, de ez mégsem tántorított el attól, hogy formában tartsam magam. Ki tudja, lehet hamarosan hasznát veszem az erőmnek.

A terveket az edzéssel kapcsolatban rögtön elfelejtettem, amint észrevettem, hogy a garázs ajtaja nyitva van. A Mazda mellett ugyanis egy hatalmas, világosbarna színű, tipikus amerikai autó foglalt helyet. Régebbi típusú volt, úgy húsz évesnek saccoltam. Bárcsak vezethetném! Mivel nem láttam, hogy lenne bent valaki a garázsban, beléptem. Elindultam az autó körül, az ujjaimat óvatosan végigsimítva rajta. Egy Buick volt az és a karosszériája alját leszámítva egészen jó állapotúnak tűnt.

- Szia. – Révedezésemből egy férfi hangja zökkentett ki.

- Hello, Rick… én azt hittem, nincs itt senki – kezdtem a magyarázkodást, és éreztem, hogy pirosodik az arcom.

- Semmi gond, szereted az autókat? – kérdezte.  – Én is – tette hozzá mosolyogva, miután bólintottam. – Csak azt sajnálom, hogy nem használhatjuk.

- Mi baja? – Csalódott voltam, hiszen reméltem, hogy egyszer én is beülhetek a volánja mögé.

- Gyújtásnál még minden rendben, de a motor nem indul.

- Hmm… biztosítékokat néztétek már? – kérdeztem. Közben azon gondolkodtam, miként lehetne megjavítani az autót, ha egyáltalán lehetséges az. – Az indításgátlóval is minden rendben? – találgattam tovább.

- Ezeket már mind ellenőriztük, sőt az aksit és a motort is, hogy jók-e Egyébként jól gondolom, hogy nem csak kívülről ismered az autókat?

- Tudok egy-két dolgot róluk – feleltem mosolyogva, majd elmeséltem Ricknek, hogy a Támadás – mi csak így neveztük a sötét lények hatalomra törését – előtt jó pár nyarat az egyik nagybátyám autószerelő műhelyében töltöttem, én voltam a jobbkeze, és az alatt az idő alatt rengeteg dolgot megtudtam az autók működéséről, karbantartásáról, és hogy ott tanultam meg vezetni is. 

Elég sokat beszélgettünk még a négykerekűekről és már délelőttre járt, amikor is a zöld hajú lány ránk talált, és csak annyit mondott, hogy megbeszélés lesz.  Ahogy tapasztaltam eddig, elég gyakran összegyűlnek egy ilyenre, de remélem ezúttal nem miattunk.

Miután a már jól ismert dolgozószobába értünk, gyorsan odaálltam nővérem mellé, aki kérdőn nézett rám, de csak intettem neki, hogy később mindent elmondok. A szoba kicsinek tűnt a sok embertől. Itt volt mindenki, akit ismertem. A tegnapi gyűlésen részt vettek, a Lester nevű férfi, Aaron és az a srác, akivel ébredésemkor ismerkedtem meg. Most jobban szemügyre tudtam venni. Tényleg olyan magas volt, mint amilyennek gondoltam, és szeme színe pedig lehetetlenül világoszöld volt. Ekkor tudatosult bennem, hogy mindezt azért állapíthattam meg, mert egyenesen engem bámult. Bizonyára csodálkozott, hogy mit keresünk itt Jaylinnel.

- A jelnek valami köze van a könyvekhez – kezdett bele Jungsu. Eddig semmi újat nem tudtunk meg.

- Talán egy könyvtárban kell keresnünk a megoldást – vélekedett Lester.

- Igen, de több ezer van belőle az országban. Ezek bármelyikében lehet – csatlakozott be a beszélgetésbe Pandora.

- Szerintem érdemes Washingtonban keresgélni – szólt közbe halkan Jaylin – a Kongresszusi Könyvtárban – pontosított, miután többen is kérdőn néztek rá. Mivel nővérem felvetése tűnt a legésszerűbb megoldásnak, megegyeztünk, hogy a fővárosba költözünk. Igaz, hogy majdnem hétszáz mérföldre van, de ha csak ennyin múlik, hogy visszakapjuk a régi életünket, akár már most indulnék.

- Két fuvar kell majd – fordult Jungsu Rick felé.

- De hát úgy három nap lesz a teljes költözés! – akadt ki a barna bőrű lány. Én sem repestem túlságosan az örömtől, hiszen alig rendezkedtem még itt be, máris csomagolhatok össze.

- Máshogy nem tudjuk megoldani, hogy mindenkit elvigyünk – nyugtatta a lányt Pandora. – Csak egy jó autónk van.

- Talán ezen tudok segíteni – szóltam közbe. – Van egy ötletem, mi lehet a Buick baja. – Jaylin megszorította a kezem, jelezve, hogy nem most van itt az ideje a hősködésnek, de nem foglalkoztam vele. Egész idő alatt azon gondolkodtam, hogy mi lehet a probléma forrása. Nem biztos, hogy jó a tippem, de egy próbát mindenképpen megér.

- Már mindent próbáltunk. Azért mert meg tudod különböztetni a színüket és a típusukat, belül még összetettebbek és bonyolultabbak – szólalt meg a zöld szemű srác. Remek, most meg egy buta kis libának néz. Ha szemmel ölni lehetne, már rég a padlón feküdne és még jól be is húztam volna neki egyet, akkor nem lenne ilyen nagy a szája.

- Dale, Jane ért az autókhoz, szerintem megnézhetnénk, mire gyanakszik – szólalt meg Rick, aki valamelyest megnyugtatott ezzel. Hálásan néztem a férfira, amiért kiállt mellettem, majd büszkén mosolyogtam a nagyszájúra, aki most legalább megtudja, kivel is kezdett ki.

- Legyen, de holnap reggel indulunk – zárta le a gyűlést végül pár perc csend után Jungsu, majd mindenki sietett a maga dolgára.

Rick, Dale és a zöld hajú lány társaságában a garázsba tartottunk.

- Egy nagyobb méretű csavarhúzó kellene. Meg egy emelő az autó alá - szóltam főleg Ricknek címezve, mivel ő volt az, akit a leginkább ismertem a jelenlévők közül.

Miután a férfiak az emelő segítségével magasabbra helyezték az autó alját, könnyedén elfértem a jármű alatt.

- Te ezt komolyan gondoltad? – szólalt meg a lány, a másik kettő pedig gyorsan ott termett, és az emelőhöz hasonlóan támasztották a Buickot.

- Ha esetleg valami baj lenne – ennyit fűztek hozzá, de tudtam, hogy másfél tonnát úgysem bírnának megtartani, legalábbis ember nem képes rá. Ezen ráérek majd később is elmélkedni, jelenleg fontosabb feladatom is van. Most majd megmutatom, főleg annak a nagyszájú alaknak, hogy mit is tudok.

Rövid időn belül sikerült kivennem a helyéről az alkatrészt, amit hibásnak véltem, majd szétcsavaroztam. A kiszedett elem forgó- és állórészének találkozásánál lévő érintkezőt jól megtisztítottam, már amennyire tudtam, majd szépen visszaraktam mindent a helyére, az utolsó csavarig. Miután már az emelő is kikerült a jármű alól, izgatottan vártam, hogy vajon mi lesz a munkám eredménye. Azt a megtiszteltetést kaptam, hogy én tesztelhetem, működik-e az autó. Amikor meghallottam a motor mély hangját, majd kiugrottam a bőrömből.

- Elkoszolódott a szénkefe – magyaráztam a többieknek, akik csak megértően bólogattak. Rick és a lány megdicsértek, Dale-től viszont „nem is rossz egy szőkétől”-t kaptam.

- Mégis egy szőke javította meg – szóltam vissza gorombán.

Boldogan léptem be a lakásba, és bár valószínűleg olajos voltam mindenütt, a szám fülig ért, és minden okom megvolt rá. Összefutottam Jaylinnel, aki csak mosolyogva a fejét csóválta. Miután lezuhanyoztam és tiszta ruhát vettem fel, a nap további része teljesen átlagosan telt, már amennyire egy romba dőlt világban ez lehetséges.  Az este sem tartogatott semmi rendkívülit, leszámítva a két órán keresztüli őrködésem kiskutyám társaságában, amit még éjfél előtt letudtam. Ez is a játékszabály része volt; az esték alatt őrt állunk az ajtónál felváltva, és harcra készen.

Reggel korán indultunk. Mivel immár két autónk is volt, egyszerre nekivághattunk az útnak, amihez minden felszerelésünk megvolt; elegendő üzemanyag, színültig megrakott csomagtartó mindenféle használható dologgal és persze a térképpel. A Mazda ment elől, mögötte a Buick, amelyben rajtam kívül még Jaylin, a szőrmók, Aaron, Pandora, a barnabőrű lány és Lester kapott helyet, a többiek a másik járműben ültek. Mivel hatalmas volt belül is az autó, kényelmesen elfértünk. Az út hosszúnak ígérkezett, így próbáltuk elfoglalni magunkat. Eleinte nővéremről és rólam kérdezősködtek, arra is kíváncsiak voltak, hogy sikerült életre kelteni az alattunk lévő kocsit, és mindenféle semleges dolog is szóba jött.

- Egyébként még be sem mutatkoztam. Savannah vagyok. – Nyújtott kezet a barnabőrű lány, aki az út során most szólalt meg először. – Ti pedig Jaylin és Jane. Bocs, ha keverni fogom a neveteket, de olyan egyforma a hangzásuk – tette még hozzá.

Pár óra elteltével azonban kifogytunk a témából, így csend ereszkedett ránk. A gondolataimba merültem és egyre csak azon járt az agyam, hogy vajon milyen lény lehet Dale és Rick, és hogy tudnak-e róla a többiek. Gondolatmenetemet Aaron hangja szakította félbe:

- Jane, hogy hívják a kutyádat?

- Még nem nagyon tudom... Azt hiszem, Anubisznak fogom hívni. – Az állat mintha tudta volna, hogy róla van szó, rám nézett, majd megnyalogatta a kezem. – Igen, Anubisz leszel – simogattam meg.

- Nagyon metaforikus – fűzte hozzá Lester mosolyogva.

Ezután nem beszéltünk többet, mindenki elfoglalta saját magát. Én visszatértem előbbi gondolataimhoz, és bár néhányszor megálltunk a pihenőknél, sikerült többször is elszundítanom. A tájból nem sokra emlékszem, főleg kisebb utakon mentünk, hogy minél jobban kerüljük a feltűnést.

Tizenkét órával az indulásunk után végleg kiszálltunk az autókból. Szerencsénkre még nem ment le a nap, így meg volt a lehetőségünk, hogy biztonságos helyet keressünk estére.

Tudtam, hogy a könyvtárat együttesen négy épület alkotta, ám minket egyelőre csak a főépület érdekelt. Ez ugyan nem a legjobb formájában volt, viszont így is lélegzetelállító látványban részesültünk. Az építészek a viktoriánus kori stílusjegyeket jól ötvözték a reneszánsz elemekkel, ezzel még fenségesebb külsőt adva neki. Színe világos volt, egykoron bizonyára fehér lehetett, mára azonban szürkében tündökölt. Az épület előtt egy hajdani szökőkút romjai álltak. A bejárathoz lépcsőn keresztül tudtunk csak odajutni, ami azonban elég romos volt, és nem tűnt túl stabilnak sem. Mielőtt azonban beléptünk volna az intézménybe, gyors gyűlést tartottunk. Megbeszéltük, hogy a kutatást csak holnap kezdjük, mára csak a szállásunkként szolgáló helyiség megtalálása a cél. 

Így szállingóztunk be az épületbe, zseblámpákkal a kezünkben, az összes holminkat cipelve. Ugyan gyenge volt a fényforrás, ám így is elbűvölt az előcsarnok szépsége. Tágas volt, ajtót egyet sem láttam, csak boltíveket minden irányban, és tömör oszlopokat, amelyek a karzatot tartották. Egyenesen indultunk útnak, majd egy sok ablakos folyosón keresztül haladtunk át, mire találtunk olyan termet, aminek ajtaja is van. Óvatosan beléptünk, minden egyes négyzetcentimétert átkutattunk. Valószínűleg ez lehetett egykoron az olvasóterem, legalábbis a sok íróasztal és szék erről tanúskodott. A berendezési tárgyak körkörösen voltak elhelyezve, magasan a fejünk felett pedig egy aprólékosan kifestett kupola díszelgett. Miután megbizonyosodtunk róla, hogy itt megpihenhetünk, kipakoltuk a fontosabb dolgainkat, megbeszéltük az őrködés menetét, majd nyugovóra tértünk.

Volt egy olyan érzésem, hogy amit keresünk, nem fogjuk egykönnyen megtalálni, már ha igaz Jaylin felvetése, és tényleg itt kell kutatnunk utána. Igazából szerintem egyikünk sem tudta, mit is keresünk pontosan, de a remény, hogy véget vethetünk ennek a groteszk rémálomnak, mindannyiunkat cselekvésre késztetett.