2015. december 11., péntek

5. fejezet - Jaylin

Sziasztok!

Meg is érkezett a friss, javított fejezet! Köszönjük az eddigi megtekintéseket és feliratkozásokat!

A folytatás várhatóan jövőhét elején érkezik, addig is kellemes olvasást! :)



Jaylin

Szüleink meghökkenve néztek ránk, nem tudták, hogy komolyan gondoljuk-e, avagy sem.

- Miért? - kérdezte anya szomorúan. Nem akart minket elengedni, főleg most, hogy biztonságban lennénk a tábor védelmében.

- Mert úgy érezzük, ezt kell tennünk. Több száz védtelen ember hal meg nap mint nap. Nem akarjuk tétlenül nézni - magyarázta Jane. Nem szóltam közbe, hagytam, hogy elmesélje ő, miért olyan fontos ez nekünk.

- A mester miatt, igaz? - kérdezte apa csöndesen.

- Miatta is - bólintott húgom. - Tartozunk neki ennyivel, hogy a tudását jó célokra használjuk. Nem akarunk bosszút állni, ő ezt nem szeretné. De büszke lenne ránk, hogy megtettük azt, ami tőlünk telt. 

Szeme könnybe lábadt az emlékek hatására, és egy hajszálon múlt, hogy én is elsírjam magam.

- Kérlek - mondtam halkan. - Beleőrülünk a várakozásba, hogy ennek az egésznek vége legyen. Szeretném, ha minden olyan lenne, mint régen.

- Megértjük - suttogta anya. - De nektek is meg kell értenetek, hogy a szüleitek vagyunk, és féltünk titeket.

- Tudom, anya - fogtam meg a kezét. - De tudunk vigyázni magunkra - mosolyogtam rá. Ő kérdőn felvonta a szemöldökét és letekintett a kezemre. - Jó, ez most kivétel volt, de ne aggódjatok.

- Nem tudunk lebeszélni róla titeket. - Nem kérdés volt, hanem kijelentés. Jane-nel bólintottunk, mire apám elkezdett kotorászni a táskájában. Végül elővett két ősrégi Nokia telefont, melyet egy atombomba sem pusztított volna el.

- Fogjátok - nyomta a kezünkbe a készüléket. - A táborban van áram és térerő, és ti is biztosan találtok majd olyan helyet, ahol van. Amikor csak tehetitek, hívjatok fel, hogy tudjuk, minden rendben veletek.

- Természetesen - mosolygott rá Jane. Szorosan megöleltük egymást, ám a szívszaggató búcsúzást félbeszakította a szőrgolyó ugatása.

- Vele mi legyen? - néztem a kis állatkára.

- Legyen nálatok, nagyobb biztonságban lesz ott - mondta Jane. Megsimogatta a kutyus buksiját, majd búcsút intett neki. Azonban, amint egy lépést tettünk a kocsi felé, hogy szóljunk Pandorának a döntésünkről, a szőrgolyó ugatni kezdett, majd mellénk futott.

- Úgy tűnik nagyon megszeretett téged - mondta anya.

- Most mit tegyünk vele? - nézett rám Jane kérdőn.

- Fogalmam sincs - rántottam meg a vállam. - Ő nem igen szeretne itt maradni - mutattam a szóban forgó állat felé, aki nagy, kíváncsi szemekkel figyelt minket.

- Akkor maradjon velünk - sóhajtott fel a húgom. - De akárhova megyünk vagy a kocsiban vagy a házban maradsz - intette Jane a szőrgolyót, aki csak oldalra fordította a fejét, mintha nem tudná, mit is kér tőle a gazdája. 

- Ígérjétek meg, hogy vigyáztok magatokra! - kérte édesanyám halkan. Mi a húgommal bólintottunk, majd egy hatalmas ölelést követően a kocsihoz léptünk.

- Mi történt? - kérdezte Pandora összevont szemöldökkel.

- Szeretnénk csatlakozni hozzátok - magyaráztam. A doki kérdőn a mellette ülő férfihoz fordult, aki csak megrántotta a vállát, de semmit nem mondott. 

- Ezt Jungsuval kell megbeszélnetek. - Pandora hangja komoran csengett. Mi ismételten csak bólintottunk - kezdtem magamat bólogatós kutyának érezni, amit mindig a kocsi kalaptartójára helyeznek -, majd visszaszálltunk a kocsiba. 

Csöndesen tettük meg visszafele az utat. Amióta elhatároztuk magunkat, azóta most éreztem először a félelmet. Mi van, ha nem fogadnak be? Persze visszamehetünk a táborba, de akkor úgy kell leélnem az egész hátralevő életem, hogy arra kell gondoljak, nem tettem semmit. Nem tettem semmit, hogy véget vessek az értelmetlen pusztításnak, az öldöklésnek, a félelemnek. Meg akarom mutatni, hogy igen, én is érek valamit, hogy én is tehetek azért, hogy a világ jobb legyen. 

Mikor megérkeztünk, kiszálltunk a kocsiból, majd Pandora mellénk lépett.

- Én mellettetek vagyok - mondta ránk mosolyogva. Örültem, hogy legalább van valaki, aki kiáll mellettünk. Beléptünk a házba, ahol Sid meglepett arcával találtuk magunkat szemben.

- Ti? Nem a táborba mentetek? 

- Visszajöttünk - mondta Jane kissé félve. - Szeretnénk csatlakozni hozzátok - magyarázta meg a ki nem mondott kérdést. A fiú szélesen elmosolyodott, ám egy pillanattal később komoran nézett a szemünkbe.

- Szólok a bátyámnak - mondta, majd azon nyomban elrohant. Sejtettem, hogy Sid és Junsgu testvérek, de most már meg is bizonyosodtam róla. Nagyjából öt perc telt el néma csendben, mikor a fiú visszatért és intett nekünk, hogy kövessük. Ugyanabba a szobába vezetett minket, ahol korábban is ültünk. Sokan voltunk, gyors számlálás után meglepődve tapasztaltam, hogy rajtunk kívül még nyolcan vannak a helyiségben. Ott volt Sid, Jungsu és Pandora, akiket név szerint ismertem. A színes hajú lány, és az is, aki a múltkor olyan csúnyán leszólt, valamint a sofőrünk is. 

- Szóval szeretnétek csatlakozni - fonta keresztbe a kezét Jungsu. Eközben a kiskutya a férfi lábához szaladt és megszaglászta őt. Kurtán felvakkantott, majd visszasietett mögénk. - Szerintem ő nem támogatja az ötletet. - Felhúzott szemöldökkel nézett előbb a kis állatkára, majd pedig ránk. 

- Csak nem szereti az ellenséges embereket - rántottam meg a vállam. 

- Miért? - kérdezte. Valószínűleg nem a kutya indokaira volt kíváncsi, így kérdőn a húgomra néztem, aki magyarázni kezdett. Láttam a férfin, hogy egyre komorabb lesz, és mielőtt megszólalt volna, tudtam, hogy mit fog mondani. 

- Szó sem lehet róla.

- Miért? - kérdeztem azonnal. Nem fogom feladni egykönnyen, kitartok, ameddig tudok. 

- Mert már így is elegen vagyunk - mondta széttárt karral. - Nincs kedvem bébicsőszködni felettetek.

- Nincs rá szükség - morogta az orra alatt Jane, de a hatalmas csöndben mindenki jól hallotta. 

- Tudunk vigyázni magunkra - mondtam vehemensen, mire Jungsu felhúzott szemöldökkel a bekötözött karomra nézett. 

- Ez kivételes eset volt - mondtam válaszként a ki nem mondott kérdésre. Éreztem, hogy arcom egy pillanat alatt vörösre váltott, de nem tudtam ellene semmit sem tenni. - Ketten voltunk egy hatalmas kerberosz ellen. 

- Akkor sem vennénk hasznotokat. - Úgy beszélt  mintha valami kibaszott tárgyak lettünk volna. 

- És ha újabb hasonló szövegre találtok? - kérdezte hirtelen Jane. - Ki fogja megfejteni? Nincs internet, vagy ahol mégis, nem tudnátok utána keresni. És nem hiszem, hogy sok szótár lenne a könyvtárban. 

- Igaza van - mondta Pandora. Hálásan rámosolyogtam, amit ő viszonzott. 

- Szavazzunk - jelentette ki Jungsu. Nem sok kellett ahhoz, hogy az állam a földön landoljon. - Ki van a mellett, hogy itt maradjanak? - kérdezte. Meglepődve láttam, hogy három kéz is a magasba lendült. Pandora, Sid és az ismeretlen férfi, aki a sofőrünk volt. 

- Ellene? - Újabb három kéz volt a levegőben. Jungsu, a lány a cigarettával - mily meglepő - és egy ismeretlen férfi. Furcsa mód a színes hajú lány és egy barna bőrű, nálunk kicsit idősebb nő sehova sem tette le a szavazatát. 

- Az én véleményem már nem számít? - lépett be egy idősebb férfi. Nagyjából ötven éves lehetett, haja már őszbe fordult, arcát ráncok tarkították. Kék szeme áthatóan fürkészte a társaságot. Egy idő után a tekintete rajtunk állapodott meg, majd kis gondolkodás után ránk mosolygott. 

- Lester? - tette fel a kérdést Jungsu. 

- Ahogy hallottam, ti ketten voltatok azok, akik megfejtették az írást. Igazam van? - kérdezte a férfi, mi pedig szó nélkül bólintottunk. - Úgy hiszem ez a későbbiekben hasznunkra válhat. Valamint úgy tűnik a két hölgy erősebb, mint azt ti gondolnátok. - Vártuk, hogy folytassa, de ennél többet nem mondott. Nem fejtette ki, mire gondolt, de úgy tűnt, a többiek bíznak a megítélésében. A Lesternek nevezett férfi ezután bólintott, majd lassan kisétált a szobából. 

- Legyen - sóhajtott Jungsu. - De mihelyst bajba sodortok bárkit is, repültök a legközelebbi menekült táborba. Világos? - kérdezte. 

- Tökéletesen. - A morgásomat egy megtermett grizzli medve is megirigyelte volna, de úgy tűnik neki ennyi elég volt. Abban a pillanatban kivonult a szobából, a többiek követték őket, egyedül Pandora, Sid és a sofőrünk maradt benn. 

- Üdv a csapatban - mondta Sid szélesen mosolyogva. 

- Ahogy mondja - mondta a férfi, majd kezdet nyújtott nekünk. - Egyébként a nevem Rick. 

Mi is bemutatkoztunk, majd egy kis ideig még beszélgettünk mindenféle semleges dolgokról. 

- Tulajdonképpen hogy éltek meg? - kérdezte Jane hirtelen.

- Mindig, mikor kénytelenek vagyunk új városba menni, keresünk egy házat, ahol van áram ellátás, és elég nagy mindannyiunknak. Ezután körbe járjuk a környéket élelemért és olyan dolgokért, amik hasznunkra válhatnak - magyarázta Pandora.

- Próbáltuk megfejteni a titkos szót, de mindeddig nem jártunk sikerrel - mondta Rick.

- Miért olyan fontos ez a szöveg? - kérdeztem a többieket.

- Tudjátok volt egy boríték, ami a családban apáról fiúra szállt. Jungsu huszonegy volt, mikor apa átadta neki, és elmondta azt, melyet ő is hallott nagyapától - magyarázta Sid.

- Mi volt az? - kérdezte kíváncsian Jane, mire a fiú arcára széles vigyor ült ki.

- "Csak akkor nyisd ki a borítékot, ha elérkezett az idő. Ha az embereknek szüksége lesz a megváltásra, akkor ez az, mely megmentheti a világot." - idézte a srác. 

- Nem értem - ráncoltam a homlokom. - Ha a ti apátoktól kaptátok a borítékot, akkor miért indián nyelven volt a szó a papírra írva?  Hiszen ti nem beszéltek ezen a nyelven.

- Mi sem értjük - mondta vállát vonva. - Na, menjünk ki innen, a frász kerülget ettől a helytől.

Mikor kiértünk a nappaliba, láttuk, hogy mindössze egy kis srác és a barna bőrű lány üldögélt a kanapén. Úgy tűnt, jól elvannak a sakk játszma közben, ezért nem is zavartuk őket. Mint kiderült, rajtunk kívül mindenki más elment a kocsival, de hogy hova, azt nem tudtuk meg. Jane-nel bementünk a konyhába és öntöttünk magunknak egy adag kávét. Annyira különös volt ez az egész. Kávét iszogattunk egy rakás idegennel, mintha ez természetes lenne. Egykoron valóban az volt, ám most ez szinte luxusnak számított. Mintha mi lettünk volna a leggazdagabbak a Földön. Csak azért, mert kávét ittunk.

- Jane, segítenél edzeni? Most, hogy a jobb kezemet nem használhatom, muszáj lesz megtanulnom másképp harcolni - mondtam egy grimasszal az arcomon.

Természetesen beleegyezett, így kimentünk a tágas kertbe, és először bemelegítettünk. Volt már egy törött karom, nem akartam mellé még húzódást is. Régebben minden nap futottunk egy órát, és hetente kétszer elmentünk egy konditerembe edzeni, nem is szólva a rengeteg harcművészetről, amire bejártunk. Majdnem minden napra esett egy dodzsó, amit meg kellett látogatnunk. De ennek már több mint egy éve, vége. Azóta a lopakodás, a folytonos menekülés és a harcok tartottak minket edzésben. Nem is beszélve a folytonos rettegésről. Kissé vesztettünk régi formánkból, de korántsem puhultunk el teljesen, még most is képes lennék megnyerni egy tornát.

Miután alaposan bemelegítettünk, felálltunk egymással szemben. Tiszteletünk jeléül meghajoltunk, majd harcállásba helyezkedtünk. Szerettem Jane-nel edzeni, hiszen jól ismertük a másikat, tudtuk, mit fog lépni, ám mégsem volt unalmas az egész. Ezúttal hagyta, hogy én támadjak, és ő csak védekezett, amiért nagyon hálás voltam. Főként a lábamat használtam, néhol a bal karomat is, ami nem volt könnyű, hiszen folyamatosan jobb kézzel akartam támadni. Nagyjából egy órányi edzés után, lihegve és izzadtan álltunk meg egymással szemben. Mindenem sajgott a megerőltetéstől, mert meg akartam mutatni annak az öntelt pasinak, hogy igen, mi is érünk valamit.

- Azta! - hallottunk meg egy fiú hangját. Mikor oldalra néztünk, láttuk, hogy a korábban látott kis srác áll az ajtóban. - Nagyon jók vagytok - mondta széles vigyorral az arcán, amelyet nem tudtam nem viszonozni. - Aaron vagyok. Az én anyukám a doki.

- Pandora fia vagy? - kérdeztem, ő pedig bólintott. Jane nem volt meglepve, ebből gondoltam, hogy ő már tudott róla. - Jay vagyok, ő pedig Jane - mutattam húgomra. - Ne mondd el senkinek, amit láttál. Legyen még egy darabig titok - kacsintottam rá, mire ő bólintott, jelezve, hogy nem mondja el senkinek sem.

Szerettem volna jól meglepni Jungsut és a beképzelt fruskát, hogy mit is tudunk valójában. Ezután szóba elegyedtünk Aaronnal, Sok mindenről beszélgettünk, és egy idő után rájöttem arra, hogy valóban jól döntöttünk. Bár nem jöttünk ki mindenkivel jól, már biztos voltam abban, hogy ez egy jól összeszokott csapat remek emberekkel. Olyan emberekkel, akik tudták, mit akarnak tenni, akik véget akarnak vetni a káosznak. Jó helyen voltunk.

4 megjegyzés:

  1. Szia/sztok!:)
    Nagyon tetszik a blog. A történet nagyon érdekes és nagyon jól írtok. Imádom, hogy ilyen hosszúak a részek.
    Várom a következőket. Ági XoXo

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia, Ági!
      Te vagy az első, aki szánt ránk pár percet egy komment erejéig, amiért nagyon hálásak vagyunk *.*
      Köszönjük a szép szavakat, igyekszünk a továbbiakban is tartani a szintet :)
      A részek pedig 3000-5000 között vannak, épp mennyit írunk :)
      A következő pedig holnap jön :)
      Puszil: Sayaa és Lexi :*

      Törlés
    2. Drága Sayaa és Lexi!
      Ez csak természetes, ha egy blogger jól ír, akkor az olvasóknak is meg kell adniuk a tiszteletet, hogy ebben megerősítik.
      Arra kérlek benneteket, hogy egy pillanatra kukkantsatok be ide, mert talán sikerül meglepnem titeket: http://sziszidesign.blogspot.hu/2015/07/eredmenyhirdetes-agi.html
      Ági XoXo

      Törlés