Sziasztok!
Most kisebb kihagyás után hoztuk a friss fejezetet, de Lexi mentségére szól, hogy elhalmozták a zh-i. A következő rész terveink szerint 1-2 napon belül olvasható lesz. ;)
Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást, a véleményeket pedig mindig szívesen fogadjuk! :)
Itt pedig egy kis aláfestő zene
Jane
Próbáltam újra és újra kitörni a sötétségből, de nem sikerült. Nagyjából érzékeltem a körülöttem történteket, de ahhoz nem voltam elég erős, hogy a szememet kinyissam, vagy beszélni tudjak. Mindannyiszor sikerült magával ragadnia a mélységnek, mivel gyenge voltam ahhoz, hogy küzdjek ellene.
Amikor végre sikerült kinyitni a szemem, egy halványan megvilágított szobában ébredtem. Nem tűnt ismerősnek, ugyanakkor azt sem tudtam, hogyan kerültem oda. Mivel feküdtem, a terepszemlében a lehetőségeim korlátozottak voltak, de igyekeztem minél részletesebben körülnézni, ahogy azt már megszoktam.
Amit először megpillantottam, egy hátsó volt. Egy nagyon is elismerésre méltó hátsó, amely egy férfihoz tartozott. Szerencsére háttal állt nekem, így nem vette észre, hogy felébredtem. Ösztönösen az ágy mellé nyúltam, és megkönnyebbülésemre egy kemény tárgy akadt a kezembe. Egy kis méretű lávalámpa volt. Nem éppen kés, vagy szúrófegyver, de ha kell, ezzel is tudok fájdalmat okozni.
A férfi pont ekkor fordult meg, kezében egy kendőt tartva, amelyből csöpögött a víz.
- Jó reggelt, Csipkerózsika! – köszöntött. Néhány évvel lehetett csak idősebb, mint én, viszont több mint egy fejjel magasodna fölém, ha felállnék. A félhomályban nem láttam tisztán az arcát, de sötét, rövid haja volt, és biztosan vigyorgott.
- Ki vagy te? És mit keresek itt? – kérdeztem gyanakodva.
- Nyugalom, szöszi, majd mindent szép sorjában – tett egy lépést felém.
Megpróbáltam felkelni az ágyból, ám amikor felültem, a fejemet hirtelen nehéznek éreztem, és a látásom is elhomályosodott egy pillanatra. Becsuktam a szemem is, hogy a szédülés gyengüljön.
- Jól vagy? – kérdezte az idegen.
- Csak ne gyere közelebb! – figyelmeztettem, azzal a kezemben lévő tárggyal nyomatékosan az irányába böktem.
- Mert leszúrsz egy lávalámpával? – gúnyolódott. Nem baj, ütni ezzel is lehet.
- Ne becsülj alá, és ne hívj szöszinek! - Akárki is volt a srác, szerintem céljának tekintette, hogy idegesítsen.
Mivel még mindig nem éreztem magam biztonságban, megpróbáltam többször is felállni, de a szédülés újra jelentkezett, ezzel arra kényszerítve, hogy maradjak ülve. A tekintetemet végig az idegenen tartottam, aki ugyan ismét megkísérelt közelebb jönni, de látva elszántságomat, mely szerint a lámpával védem meg magam, inkább lemondott róla.
- Amúgy sincs kedvem közelebb menni - jelentette ki ezután. - Ne vedd sértésnek, de nincs túl kellemes szagod! - Ha nem éreztem volna magam úgy, ahogy, jól benyomtam volna neki egyet. Igaza volt, hiszen nem is tudom, mikor láttam utoljára rendes fürdőszobát, de attól még nem kell az orromra kötnie.
Épp valami frappáns válaszon gondolkodtam, amikor hirtelen kitárult az ajtó, és többen is beléptek rajta. Elsőként szüleimet pillantottam meg, majd egy sötét, kócos hajú kisfiú követte őket, akit a magassága alapján úgy tizenkét évesnek becsültem.
- Anya? - A hangom megremegett. Nem voltam valami jól, tekintve a fejfájást és a többszöri szédülést, idegen helyen voltam, és nem emlékszem, hogy kerültem ide. Védtelen kisgyereknek éreztem magam, akit mi sem vigasztal jobban, mint szülője biztonságot jelentő karja.
- Janelle! - Anyám könnyes szemekkel suhant oda hozzám, óvatosan megölelve.
Alig pár perc múlva egy, anyámtól talán pár évvel fiatalabb nő lépett be a szobába, barna haja lófarokban lógott. Gyanakodva néztem rá, de szüleim nyugodtságát látva tudtam, hogy nem ellenséggel van dolgunk. A nő leült mellém, majd kíváncsian méregetni kezdett.
- Nem igazán... Egy erdőben voltunk... megtámadtak minket... egy nagy kutya... - Erősen koncentráltam, hogy felidézzem a közelmúlt eseményeit, ám ez megerőltetőbb volt, mint gondoltam. - Jaylin is ott volt, ő hol van? És miért csak foszlányokra emlékszem? - kérdeztem kétségbeesve.
- Csak a fejem... - válaszoltam.
- Ez teljesen természetes. Agyrázkódásod volt, felszíni fejsérüléssel - állította fel a diagnózist. - Szerencsére nem annyira súlyos, mint elsőre gondoltuk. Sok pihenéssel pár napon belül nyoma sem lesz - mosolygott kedvesen. - Addig is, ezt vedd be, segíteni fog! - nyújtott egy fehér pirulát felém. Kis hezitálás után végül elfogadtam.
Ezután magunkra hagyott minket. Tekintve, hogy elég rosszul éreztem magam, az álom hamar rám ereszkedett, de éreztem, hogy a szüleim még azután is sokáig ott ültek mellettem.
Másnap reggel arra ébredtem, hogy iszonyatosan korog a hasam, ezért úgy döntöttem, hogy körbenézek a házban. A szobából kilépve egy szűk folyosón találtam magam. Elindultam e mentén, de kellett pár perc, mire találtam egy újabb helyiséget. Vettem egy nagy levegőt, majd beléptem. Meglepetésemre csak a nővérem ült a konyhában.
- Szia! Kérsz kávét és szendvicset? - köszöntött, miután hosszú percekig csak szorosan öleltük egymást.
- Egy jó nagy adagot, mindkettőből - válaszoltam mosolyogva. - Eltört? - kérdeztem szomorúan a kezére mutatva. A gipszet és néhány horzsolást leszámítva Jaylin jól festett.
- El - húzta el a száját. - Rosszabbul is járhattam volna, de így is hetekig viselhetem ezt a vackot. Te hogy érzed magad? - Arcán aggodalom tükröződött.
- Már jobban, bár még a szédülés nem múlt el teljesen. Egyébként hol vagyunk? - váltottam témát.
- Atlantában, körülbelül öt mérföldnyire a tábortól. Azt ígérték megmentőink, hogy ha jobban leszel, elvisznek oda bennünket.
- Ez jó hír. De mégis kik ezek az emberek? - kérdezősködtem tovább.
- Nem tudom pontosan. De van mindenük, ami egy normális élethez kell, úgyhogy gyere velem! - Azzal Jaylin megragadta a karomat, és maga után vonszolt. Olyan sietős léptekkel haladtunk, hogy nem volt időm rendesen körülnézni. Miután egy szebb napokat is látott lépcsőn felmentünk az emeletre, egyenesen egy fürdőszobába vezetett. Mikor megálltam a tükör előtt, elborzadva néztem magamra. Azonnal a zuhany alá vetettem magam, és bár a hajmosás nem volt egy kellemes élmény, mégis felfrissülve léptem ki a fürdő ajtaján.
Mielőtt újra visszatérhettünk volna a kis konyhába, egy nálam talán néhány évvel fiatalabb, ázsiai származású fiú közeledett felénk. Amikor észrevett minket, arcán hatalmas mosoly terült szét. Nővéremmel barátságosan köszöntötték egymást, majd nekem is bemutatkozott:
Mielőtt újra visszatérhettünk volna a kis konyhába, egy nálam talán néhány évvel fiatalabb, ázsiai származású fiú közeledett felénk. Amikor észrevett minket, arcán hatalmas mosoly terült szét. Nővéremmel barátságosan köszöntötték egymást, majd nekem is bemutatkozott:
- Szia, Sid vagyok!
- Jane - ráztuk meg egymás kezét.
- Jungsu kérte, hogy szóljak nektek - nézett ránk bocsánatkérően, amit nem tudtam hova tenni. - Gyertek velem! - Azzal követtük a fiút az egész házon át, mígnem egy dolgozószobaszerű helyiségbe nem léptünk.
A berendezése egyszerű volt; egy hatalmas íróasztal állt az ajtó mellett, amire az ablakból rásütött a nap. A szobában ezen kívül még egy egész falat beborító polc is állt, tele könyvekkel. A polc előtti kanapén ott ültek a szüleink, egy fotelban pedig egy mandulavágású szemű, rövid, fekete hajú férfi.
- Jungsu vagyok - mutatkozott be az idegen, amikor mi is helyet foglaltunk egy-egy széken. Még jó, hogy nem kérdeztem meg, ki is az a Jungsu. - Elnézést, hogy csak így idehoztuk magukat, de segíteni szeretnénk. - A hangja hivatalos, ellentmondást nem tűrő volt. - Először is, hogyan történt a támadás? - fordult nővérem felé.
Jaylin részletesen elmondott mindent. A srácok figyelmesen hallgatták a beszámolót, és én is kíváncsian figyeltem, mivel még néhány részletre homályosan emlékeztem. Miután a beszámoló véget ért, Jungsu megköszönte az információkat. Már az ajtóban álltam, amikor ránéztem az asztalra. Mindenféle irodai észközökön és papírhalmokon kívül egy régi jelre, vagyis inkább ősi nyelven írt szóra lettem figyelmes, amely egy megsárgult papiroson díszelgett. A laikus szemnek ez csupán néhány betűnek tűnhetett, csicsásan leírva, de valójában jóval több annál.
- Jay, nézd! - húztam vissza nővéremet a szobába.
- Ez volt a mester mesekönyvén... - Neki is eszébe jutottak az emlékek, a szeme pedig könnybe lábadt.
Bár többféle harcművészetet is tanultunk, számos embertől, mégis a kenpo mesterünk állt hozzánk a legközelebb. Ő cseroki indián leszármazott volt, és egy-egy sikeres edzés után szívesen olvasott fel nekünk a könyvéből, melyet azon a nyelven írtak.
Bár többféle harcművészetet is tanultunk, számos embertől, mégis a kenpo mesterünk állt hozzánk a legközelebb. Ő cseroki indián leszármazott volt, és egy-egy sikeres edzés után szívesen olvasott fel nekünk a könyvéből, melyet azon a nyelven írtak.
- Tudjátok, mi lehet? - kérdezte reménykedve Jungsu.
- Talán... - próbáltam visszaemlékezni a jelentésére -, de miért fontos ez?
- Mert ennek a segítségével tudjuk megkeresni a... - kotnyeleskedett bele a beszélgetésbe Sid.
- Sid! - szólt rá határozottan az idősebb fiú.
- Megmondom, mi van ide írva, ha cserébe te is elárulod, miért kell ez neked - makacskodtam, mivel azonnal hatalmába kerített a kíváncsiság.
- Mi pedig azt hittük, csak annyi van odaírva, hogy AVP - fűzte hozzá Sid.
- Köszönöm. - Ennyit mondott az idősebb fiú, miután mérgesen a fiatalabbra nézett, majd ki-ki ment a maga dolgára.
Sid készségesen felajánlotta, hogy körbevezet minket a házban. Egy órája, ha ismerem, de máris szimpatikusnak tűnt. A komor dolgozószobától indultunk. Innen két folyosón lehetett továbbmenni. A jobb oldalival nem is foglalkoztunk, mivel onnan a csapat többi tagjának a szobája nyílt. Nem kérdeztem meg Sidtől, de azért kíváncsi vagyok, vajon hányan lehetnek. A bal oldalin haladva először a padlástérre felvezető rozoga kis lépcső akadt az utunkba, majd a már említett fürdőszoba. A
földszinten a hatalmas nappaliból nyílt a többi helyiség; a lépcső mellett közvetlen a konyha, melynek két bejárata is volt, és a hozzátartozó kamra, amely, meglepetésemre nem szűkölködött élelmiszerekben. A konyha egyik ajtaja a folyosóra nyílt, amelyet már korábban felfedeztem. A nappali másik oldalán még két hálószobába nyílt ajtó, illetve a lépcső mögött a mellékhelyiségbe lehetett jutni.
A terepszemle után nővéremmel és Siddel beültünk az egyik szobába, amelyen valószínűleg a fiú osztozhatott valakivel, majd jót csevegtünk. Jaylin és Sid elmesélték, hogyan telt a tegnapjuk, én pedig a Pandorával való beszélgetésem részleteibe avattam be őket. A férfiról, akivel ébredésemkor találkoztam, nem beszéltem.
A terepszemle után nővéremmel és Siddel beültünk az egyik szobába, amelyen valószínűleg a fiú osztozhatott valakivel, majd jót csevegtünk. Jaylin és Sid elmesélték, hogyan telt a tegnapjuk, én pedig a Pandorával való beszélgetésem részleteibe avattam be őket. A férfiról, akivel ébredésemkor találkoztam, nem beszéltem.
A nap folyamán még szerencsém volt újdonsült kutyusunkhoz, aki nagy élvezettel vetette magát a karjaimba, és az orvoshoz is, aki, miután megvizsgált, nyugalommal közölte, hogy máris javul az állapotom, és akár már holnapután a táborban lehetünk. Ezzel a tudattal aludtam el, bár már nem is annyira vágytam rá, mint amikor elindultunk a barlangtól.
Már javában délelőtt volt, amikor másnap felkeltem. A nap nagy részét olvasással töltöttem, ugyanis a rögtönzött szobánkban, ahol rajtam kívül a családom is helyet kapott, találtam egy számomra igen érdekes könyvet. Nagyon belemerültem a tanulmányozásába, mert észre sem vettem, amikor Jaylin belépett a helyiségbe. Ezután kivezetett az udvarra, ahol egy rozoga hintaágyon néhány megkopott párna díszelgett.
- Olyan szép idő van, töltsük itt a délutánt! - lelkesedett Jaylin. Tényleg kellemes volt a levegő. Nyár révén meleg volt, de mégsem az a tikkasztó hőség, amelyben már csak szenved az ember. Szemünket lehunyva élveztük a nap simogató melegét. Később a naplementét is innen néztük végig, majd miután már a szúnyogok lassan megettek bennünket, visszavonultunk, hogy álomra hajtsuk fejünket.
Reggel korán ébredtem, és mivel már szinte nem is éreztem a fejsérülés tüneteit, úgy döntöttem, ideje, hogy gyakoroljak egy kicsit. Melegítőbe bújtam, majd kiléptem a még hűvös udvarra. Előbb a különféle harcművészetek támadó lépéseit gyakoroltam, óvatosan, nehogy megerőltessem magam, majd a védekező mozdulatokat is átismételtem. Jól esett újra megmozgatni az izmaimat, bár néhol még igencsak merevnek tűntek. Az edzés közben egyre csak a régi papiroson és a jelen járt az eszem.
A testmozgás befejeztével jobban éreztem magam, és boldogan mentem megkeresni Jaylint. Kettesben nem tudtam beszélni vele, mivel szüleinket és őt is lekötötte a holmijaink pakolása. Jungsu megígérte, hogy ma, még naplemente előtt elvisznek bennünket a táborba, csak az autóra kell várni, amit a többiek éppen használnak.
Már megérkezett a jármű, amikor végre négyszemközt maradtam a nővéremmel.
- Jay, én nem tudok tétlenül ülni a táborban, míg a világ elpusztul - kezdtem bele mondandómba.
- Én sem szívesen, de tudsz jobbat? - szomorúság hallatszott ki a hangjából.
- Talán az a fegyver segíthet, amiről Jungsu beszélt. Én jobban érezném magam, ha elmondhatnám, hogy legalább megpróbáltam tenni valamit - jelentettem ki magabiztosan. Jaylin nem válaszolt, csak mélyen egymás szemébe néztünk. Nem kellettek hozzá szavak, hogy megértsük egymást.
A táskákat pakoltuk be éppen az autóba, amikor Sid még odajött hozzánk és búcsúzóul megölelt mindkettőnket. Meglepődtem ezen a gesztuson, de mivel végig kedves volt velünk, viszonoztuk az ölelését. Az autót egy, körülbelül a harmincas éveiben járó, eddig számomra ismeretlen, borostás, barna hajú, zöld szemű férfi vezette, mellette Pandora ült. Az út körülbelül tíz perces lehetett. A tábor bejáratánál egy őr állított meg minket. Miután megbizonyosodott szándékunkról, útba igazított az illetékesekhez. Amikor kiszálltam az autóból, katonai állomáshoz hasonló látvány fogadott. A tábor hatalmas volt, nem is lehetett teljesen belátni. A megerősített falai mentén nagyobb téglaépületek helyezkedtek el, míg ezektől öt-tíz méterre mindenféle színű sátrak, bizonyára ez lehetett a családok otthona a melegebb időszakban.
- Végre itt vagyunk! - szaladt ki egy elégedett sóhaj apánkból.
Mikor a kutyust is lesegítettem az ülésről, nagy levegőt vettem, majd odafordultam a szüleimhez.
- Anya. Apa - szólítottam meg őket. - Jayjel nem maradunk a táborban... Szeretnénk a többiek mellett harcolni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése