2. fejezet - Jane

Kicsit elkéstünk ugyan, de itt a második fejezet! A következő valószínűleg kedden vagy szerdán jön, ahogy éppen időnkből kitelik.

Na, de akkor nem is beszélek tovább! Kellemes olvasást!

Egy kis zene

Jane

Minden izmom megfeszült. Erősen koncentráltam, hogy újra és újra átismételjem magamban a támadás lépéseit, ahogy évekkel ezelőtt tanultuk. Nem szabad elszúrnom egy mozdulatot sem, mert különben az végzetes lehet mindannyiunk számára. 

Nem mintha magamat félteném, ahhoz túlságosan is vakmerő voltam. Anyura, apura, és a kis pihe-puha pamacsra gondoltam, akik tőlünk pár méterre, egyelőre még védve lapultak meg. No, meg persze nővéremre, Jaylinre. Annak ellenére, hogy amióta az eszemet tudom, együtt jártunk edzésre, érte is aggódtam. Nem csupán a testvérem volt, hanem egyben a legjobb barátnőm is, aki nélkül mit sem érne az életem.

Azonban az aggódással nem sok időt tölthettem, ugyanis az a különös hang egyre közelebbről és közelebbről hallatszott, míg végül egy hatalmas kutya körvonalának az alakja rajzolódott ki a tisztás túloldalán, előttünk. Rögtön tudtam, hogy nem egy szelíd, házi kedvenccel van dolgunk, pláne amikor erőteljes, mélyről jövő morgást hallatott.

Ahogy közelebb jött, szinte elállt a lélegzetem. A lény magassága majdnem az enyém kétszeresére rúgott, de a legszembetűnőbb tulajdonsága mégis a három feje volt. Tűhegyes fogai mellett a nyál csak úgy csorgott a szájából, a szemei pedig világító, citromsárga színben úsztak. Hogy nem vettük észre ezt a behemótot eddig? 

Eleget olvastam régi mondákat és mítoszokat ahhoz, hogy tudjam, mivel állunk szemben. Alighogy ezt megállapítottam, a lény rám, majd Jaylinre nézett, és elüvöltötte magát. A közeli fák mind beleremegtek.

- Jane! Ez egy kerberosz, futás! – kiabálta nővérem, majd alighogy elhagyta az utolsó szó a száját, a kutya is futásnak eredt. Tudtuk, hogy ez sem segít sokat, de mivel a sűrű fák között hatalmas mérete miatt nehezen jut előbbre, legalább egérutat nyerünk, így visszarohantunk az erdő mélyére. 

Szerencsére, kutya létére, a lény azonnal üldözőbe vett minket, eszébe sem jutott jobban körbeszaglászni az erdőben, megérezve szüleinket és újdonsült házi kedvencünket. Csak remélni tudtam, hogy ők ezt ép bőrrel megússzák...

Merengésemből Jaylin hangja rázott vissza a jelenbe:

- Állj! Beszorult a feje két fa közé, nézd! - mutatott nővérem a behemótra, aki - remélhetőleg még elég ideig ott marad ahhoz, hogy egy kis előnyre szert tegyünk -, egyre jobban vergődött.

- Valószínűleg nincs sok időnk, másszunk fel egy fára! - javasoltam, majd gyorsan körülnéztem, megfelelő ágakat keresve hozzá. Miután mindketten találtunk egyet-egyet, amely lehetőleg elbír minket, teljes erőnkből mászni kezdtünk. Idő szűkében sietnünk kellett, hogy minél hamarabb biztonságban tudjuk magunkat, így a tenyerem rögtön lehorzsolódott. Körülbelül öt méter magasan lehettünk, amikor a hatalmas állat a fa tövébe ért.

- Feljebb! - szólt rám Jaylin, amikor látta, hogy már nem mászok. - Mi van, ha nekitámaszkodik a törzsnek?

- Rendben. - Azzal újra elindultunk felfelé.

Amikor elértem a következő ágat, lepillantottam. A kutya, mintha csak értette volna az előbb elhangzott szavakat, a mellső lábait a fa törzsének támasztotta, majd egyre feljebb és feljebb rakta azokat. A feje már majdnem egy magasságba került a lábammal, amikor nyüszített egyet, és visszaereszkedett a földre. Nem másztam tovább, és nővéremnek is szóltam. A lény még kétszer megkísérelt elérni minket, de végül mind a négy lábával a talajon maradt.

- Szerintem fáj valamije, talán az egyik hátsó lába - vélekedett Jaylin.

- Gondold el, mi lett volna, ha teljesen egészséges! Remélem, hamar megunja a fa őrzését és elmegy - szóltam.

- Arra azért nem vennék mérget, szóval el kellene pusztítanunk.

- Megölni egy kerberoszt? Mégis hogyan? Erről sehol sem találtam infókat - csüggedtem el.

- Talán ha szíven szúrjuk... Az minden lénnyel végez - adta az ötletet testvérem.

- Eddig oké. Késünk van, használni is tudjuk, már csak egy terv kell, hogy a kutya közelébe tudjunk férkőzni - soroltam a tényeket -, azonban, ha elhagyjuk ezt a fát, ő hamarabb végez ve...

A mondat végét már nem tudtam befejezni, ugyanis erősen kapaszkodnom kellett, hogy le ne essek, mert a fa remegett, és néhány alsóbb ág le is tört.

- Ez a kutya műve, le akar lökni minket! - kiáltott fel Jaylin, majd egyszerre néztünk az állatra. Az néhány lépést hátrált, majd erőteljesen a fának csapódott, ami újra megrázkódott.

Egyre erősebben szorítottam a törzset, azonban a késem is még mindig a markomban tartottam, ami megnehezítette a dolgomat. Amikor a lény a fa ostromlása közben egy kis szünetet tartott, úgy döntöttem, elrakom a fegyverem a hátizsákomba. Ez azonban nem sikerült, mert a gonosz bestia ismét támadásba lendült.

- A picsába! Leesett a késem! - szóltam Jaylinnek, aki erősen fogott, ugyanis neki köszönhető, hogy nem estem le én is.

- Majd ha elmegy, visszakapod - nyugtatott.

- De anélkül semmi esélyem ellene, másik pedig nincs nálam - makacskodtam tovább.

- Nálam van még egy, de erre azért jobban figyelj! - nyomott egy, az enyémnél kisebb kést a kezembe nővérem.

Hirtelen abbamaradt a fa elleni támadás. Feltűnően nagy lett a csend, majd amikor kikukkantottam az ágak közül, azonnal tudtam ennek az okát. A kutya a levegőbe szimatolt, és már nem velünk foglalkozott, hanem lassan elindult a szag irányába, amit érzett. Az agyam rögtön kapcsolt, hogy valószínűleg a szüleinket érezhette meg, így azonnal cselekedtem. Amennyire csak tudtam lesiettem a fáról. Jaylin ugyanígy tett volna, de intettem neki, hogy maradjon. Még jól jöhet, ha fentről fedez engem.

Amikor végre ismét a szilárd talajon álltam, megpillantottam a leesett késem, amit azonnal fel is vettem. Ezután gondolkodás nélkül cselekedtem; az egyik nálam lévő kést teljes erőmből a kutya irányába hajítottam. Szerencsére, vagy talán szerencsétlenségemre, eltaláltam az egyik fejét. Nem szenvedett túl nagy sérülést, de valószínűleg felbosszanthattam. A hatalmas jószág vicsorogva fordult vissza felénk.

- Gyere fel! - kiabált le a magasból nővérem, én azonban mintha meg sem hallottam volna. Mászás közben védtelen lennék, de így legalább használhattam a fizikai erősségeimet.

A kutya ráérősen sétált vissza hozzánk, én pedig közben elrejtőztem a fatörzs mögött. Már majdnem ideért, amikor is ágak reccsenését hallottam, majd a kerberosz morgását. Vártam, hogy megjelenjen előttem nyáltól ragacsos feje, de a hang kiadásától eltekintve mást nem csinált. Kíváncsian előbújtam a rejtekhelyemről, és csodálkozva néztem az előttem játszódó jelenetet.

A lényen, pontosabban az egyik nyakán Jaylin ült, aki késével többször is lesújtott az alatta vergődő állatra, amaz pedig fejeivel vadul kalimpált. Nővérem láthatólag nem tudta annyira megsebezni a bestiát, hogy az kidőljön tőle egyből, így a segítségére siettem. Igaz csak egy kés volt nálam, de ha valahogy a kutya közelébe tudok úgy férkőzni, hogy a lábait megsebezzem, akkor talán már sikerülhet elpusztítanunk.

Óvatosan próbáltam közelebb lopakodni a behemóthoz, de mivel három feje is volt, így nem tudtam elkerülni, hogy ne vegyen észre. Rám vicsorgott, majd többször is felém harapott, szerencsére sikertelenül, mivel a másik két fejével még mindig Jaylint próbálta elérni.

Hirtelen az állat azonban, érezve, hogy nem járhat így sikerrel, azzal a fejével kapott felém, amelyiken Jaylin is ült. Nem volt már sok erő benne, talán ezért is döntött úgy, hogy azzal támad. Nővérem, erre nem számítva, valószínűleg elveszthette az egyensúlyát, mert a következő pillanatban már zuhant is a föld felé. Alig egy méterre a talajtól a kutya egyik szélső fején lévő szájával sikeresen elkapta a hátizsákjánál fogva. Jaylin a bestiának köszönhetően megúszta a becsapódást, viszont most három méter magasan himbálózott, és csak remélni tudtam, hogy a táskája vállpántja elég erős ahhoz, hogy kibírja ezt a terhelést.

A lény igazi kutya módjára viselkedett, a szájában lévő zsákmányt azonnal le akarta tenni a földre. Ezzel nem is lett volna semmi baj, de látva, hogy másik két fején nyelvével a száját nyaldossa, tudtam, hogy nem csak egyszerűen biztonságban akarja tudni a testvéremet.

- Hé, te nagy dög! - ordítottam az állatnak, közben a hátizsákomban kotorásztam, - Hagyd őt békén!

Mintha meg se hallott volna. Mikor Jaylin lába a talajhoz ért, a kutya támadásra készült.

- Hé! Nem megmondtam, hogy hagyd békén? Amúgy sem lenne ízletes, csak megülné a gyomrod! - próbáltam az állat figyelmét elterelni, kevés sikerrel. Nem hagyhattam, hogy a lánynak baja essen, így egy teli palack vizet vágtam az állathoz. Ezúttal az egyik szemét sikerült eltalálnom, ami miatt fel is nyüszített.

Erre megragadta nővéremet, és erősen lökve egyet a fejével elhajította. A sikolyomat elnyomta a kutya morgása, aki immár teljes figyelmét nekem szentelte.

Jobb híján gyorsan befutottam a lábai közé, azt remélve, hogy így talán némi előnyre szert tehetek. A kutya a fejeivel próbált elérni, illetve folyamatosan mozgásban volt, hogy valahogy kikerüljek alóla, így nekem is oda kellett figyelnem, hova lépek.

A macska-egér harc alatt azonban egyre csak nővérem járt a fejemben. Megfigyelni nem volt időm, hogy milyen állapotban van, de megkönnyebbülés öntött el, amikor a szemem sarkából láttam, hogy próbál feltápászkodni. Ettől mintha csak újra erőre kaptam volna, úgy döntöttem, meggyengítem a kutyát úgy, hogy a lehető legtöbb sérülést szenvedje el a lábain.

Pont megfelelően helyezkedett ahhoz, hogy a hátsó, már amúgy is sérült végtagját tudjam megvágni, amikor hirtelen alig kaptam levegőt. Olyan gyorsan hátrált az állat, hogy felocsúdni sem volt időm, és már csak azt vettem észre, hogy nehezen megy a légzés. Bizonyára valahogy meglökhetett a lábával.

A légszomjtól gyengülten nem tudtam kellően odafigyelni, és ismét taszított rajtam egyet a mancsával. Ezúttal jóval erősebb ütést kaptam, és kikerültem az állat alól, egyenesen neki az egyik fának. Rögtön megéreztem, ahogy a vérem útnak indult a fejemen. Hallottam még Jaylint, amint a nevemet visítja, és láttam a kutyát vicsorogni, mielőtt teljesen elnyelt a sötétség...