11. fejezet - Jaylin

Sziasztok!

Itt az újabb, javított fejezet. A következő lesz az utolsó olyan, ami már régebben is olvasható volt a blogon, így utána már teljesen frissek jönnek. ;)

Pénteken vagy szombaton hozzuk azt is, de addig is jó olvasást az aktuális részhez. :) Véleményt most is szívesen fogadunk. :)

Egy kis kedvcsináló zene

- Mindig kimaradok a buliból - panaszkodtam nagyot sóhajtva Megannek. Végül is, rosszabb társaságom is lehetett volna, az egyetlen gond a lánnyal az a szűkszavúsága volt. 

- Nem igazán tudnál mászni a törött karoddal - mondta egykedvűen. A hátán feküdve épp egy fűszálat rágcsált, nem nagyon izgatta, hogy bárki is megláthat minket. Lehet szuperhallása van, ezért ilyen nyugodt.

- Akkor is igazságtalanság - morogtam az orrom alatt. Ő erre már nem válaszolt, továbbra is a fűvel foglalatoskodott. Próbáltam beszélgetést kezdeményezni vele, de tudjátok ő olyan lány volt, aki nem fecseg túl sokat... semmiről sem. 

Így én továbbra is fel-alá járkáltam a gejzír szájánál, és hallgattam, ahogy valahol félúton mind leereszkednek. Nem voltak valami gyorsak, gondolom óvatosak akartak lenni a szikla peremén és agyontaposni sem akarták egymást. Gyűlöltem semmit sem csinálni. Folyton vigyázni kellett rám, mint egy kisgyerekre. Aaron szintjére süllyedtem. Félre ne értsétek, nem bántásnak szántam, de úgy kezeltek, mint egy tízévest, aki semmihez sem ért. Pedig sem gyenge, sem gyerek nem voltam. 

Gondolkodásomból egy halk kiáltás szakított ki. Kíváncsian lenéztem, amit azonnal meg is bántam. Egy fekete tárgy száguldott felém, ami végül egyenesen bokán vágott. Egy lélegzetvételnyi pillanattal később már a szakadék alja felé zuhantam. Még pont elkaptam Megan rémült tekintetét, majd elnyelt a feketeség. Nem láttam mást, csak a mellettem elsuhanó sziklákat. Az ember azt gondolná, ilyenkor lepereg előtte az élete, én azonban csak arra tudtam gondolni, hogy a kurva életbe, miért kell máris meghalnom? A zuhanás hosszúnak tűnt, noha tudtam, előbb-utóbb ennek csúnya vége lesz. A szívem ötszázat vert, és a rémület teljesen eluralkodott az elmémen. Hisztérikus visításom új magaslatokba csapott, és már csak azért imádkoztam, hogy gyors halálom legyen. 

Nem tudom, mennyi ideig tartott a zuhanás, én legalábbis óráknak hittem, mikor éreztem, hogy valaki megragad, majd bennem reked a levegő a sikoltással együtt. Nem estem tovább. A szemem csukva volt, nem mertem kinyitni, attól tartottam, hogy valami szörnyűséggel találom szembe magam. Mondjuk egy óriási polip-szörnnyel, aki a csápjaival elkapott, hogy aztán maga ehessen meg. 

- Biztonságban vagy - hallottam meg egy ismerős, mély hangot. 

- Jungsu? - kérdeztem félve, majd lassan résnyire nyitottam a szemem. Mihelyst megláttam, nemcsak a szemem kerekedett tányérnyi nagyságúra, de azt hiszem a számat is akkorára tátottam, hogy egy nagyobb méretű víziló is belefért volna. - Mi a fészkes fene vagy te? - A hátából hatalmas, legalább három méter fesztávolságú, lángoló szárnyak nőttek ki. A víz felett mindössze pár méterrel álltunk meg, a férfi szorosan átkarolta a térdem és a mellkasom, nehogy azt a megmaradt távot is megtegyem. Zuhanva.

- A megmentőd. - És mióta ismerem, most először láttam elmosolyodni. Az igazat megvalva rohadtul szexi volt.

- Gyakrabban is csinálhatnád - mondtam ki hangosan azt, amire gondoltam. Néha megtanulhatnám befogni a számat.

- Mit? Gyakrabban mentselek meg? - nevetett fel. Kész. Biztosan meghaltam. Előbb mosolygott, most meg nevet. Már csak egy kérdésem van. Ez a pokol vagy a menny? 

Mielőtt ezt is hangosan kimondtam volna, Jungsu nagyokat csapott a szárnyával és pár perccel később már ugyanazon a sziklaszirten álltam, ahol a többiek is. Mindenki falfehér arccal várta a felbukkanásunkat, és mikor megláttak minket, egyként sóhajtottak fel. A húgomon kívül senki sem döbbent meg Jungsu valódi kilétén, de ő is hamar túltette magát rajta. Mikor a lábam földet ért, az megrogyott alattam, én pedig térdre estem. Jane azonnal mellettem termett és olyan szorosan átölelt, hogy alig kaptam levegőt.

- Már azt hittem, össze kell majd kapargatnunk a darabjaidat. - Gusztusos elképzelés. 

- Jane, engedj el! Megfojtasz! - A húgom abban a pillanatban elengedett, majd Jungsu elé ugrott, és őt is szorosan átölelte.

- Köszönöm - suttogta olyan halkan, hogy csak mi hárman halljuk. Gyorsan el is engedte, mielőtt ő válaszolhatott volna. 

- Mi a helyzet? - kérdeztem, hátha ezzel enyhítek valamelyest a feszült hangulaton. 

- Épp be akartunk menni, mikor valószínűleg ráléptünk valamire, ami kilövellt... valamit - adta az értelmes magyarázatot Rick. 

- Ami egy bumeráng volt - mondtam elhúzva a szám. Ezek szerint már a régmúlt idők bölcsei is ismerték ezt a fegyvert. És nagyon cselesek voltak, mert még ide is csapdákat tettek, nehogy még a végén könnyű dolgunk legyen. 

- Figyeljünk a lépéseinkre! - tanácsolta Savannah. Mindenki bólintott, majd lassan beléptünk. 

Folyamatosan azt figyeltük, mikor lépünk rá egy-egy ingatag kockakőre, vagy esünk keresztül egy kötélen. Szerencsére a legtöbbet észrevettük, csupán egybe léptünk bele. Pontosabban Dale, ami beindított egy nyílzáport, de Jungsu pár gyors intéssel elporlasztotta őket. Még mindig nem árulta el, micsoda, de tuti, hogy nem fogom szó nélkül hagyni a dolgot. A hosszú folyosó végén egy kétszárnyú ajtó várt ránk. Mind a hatan neki kellett, hogy feszüljünk, mert másképp nem nyílt ki. Mi lett volna, ha nem vagyunk idelenn ennyien? Miután az kitárult, lassan beljebb óvakodtunk.

Ezúttal két folyosó tárult elénk, mind a kettő sötéten tátongott előttünk, egyik sem volt túl bizalomgerjesztő. Ekkor Jungsu előre lépett, kinyújtotta a jobb kezét, ami azon nyomban lángra lobbant. Ijedtemben kissé felsikkantottam, mire Jane mellém lépett, és átölelte a derekam. Lassan a jobb oldali alagúthoz lépett és bevilágított oda. A falakon és a plafonon halvány fényfoltok jelentek meg, mintha apró üvegek verték volna vissza a fényt. Hirtelen egyszerre mind az öten megindultunk, hogy közelebbről is szemügyre vegyük az apró mintákat.

- Virágszirmok - suttogta halkan Savannah. Igaza volt neki is, és nekem is. A falakat apró, szirom alakú üvegek tömkelege borította.

- Akkor erre kell mennünk - indult meg Rick, azonban mielőtt egy lépést is tehetett volna, Jungsu megragadta a karját.

- Várj! Nem lehetünk biztosak benne - mondta komoran. Mintha a pár perccel ezelőtti férfi soha sem létezett volna. Végülis... lehet én képzelődtem a sokktól, amit kaptam. - Előbb nézzünk be a másikba.

- De hát szirmokat keresünk - értetlenkedett Dale is.

- Nem lesz gond, ha megnézzük a másik utat - mondtam. Pár másodperc csönd után végül bólintottak. Jungsu oda is bevilágított - az égő karjától még mindig kivert a frász -, és akkor megláttuk, hogy ott kisebb-nagyobb apró pontok díszítették a falat.

- Csillagok - mondta egy kis idő elteltével Jane. Hátrébb léptem, és ekkor megláttam egy-két ismerős csillagképet. - A rejtvényt megfejtheted...

- ...ha a csillagokról a szemed le nem veszed - fejeztem be Jane elkezdett mondatát.

- Azt hiszem megvan a helyes útirány - mondta Jungsu, majd lassan beljebb lépett. 

Óvatosan lépkedtünk bár ezúttal félelmünk alaptalan volt. Itt már nem voltak csapdák, és mertem remélni, hogy most már minden sima ügy lesz. Szörnyen hosszú volt a folyosó, és máskor már rég pánikba estem volna a szűk folyosó és sötétség miatt, de a csillagképek részletessége lenyűgözött. Nagyjából öt perc után - a pontos időt nem tudtom, mert órám nem volt, és az időérzékem is tropára ment - megérkeztünk a folyosó végére, ahol egy újabb ajtó várt ránk. Azonban ezen nem volt se kilincs, sem semmi olyan, amivel kinyithattuk volna  az ajtót. Csupán öt, gombszerű kiemelkedés volt rajtuk, mindegyiken egy-egy virág rajzzal.

- Most mit kellene tennünk? - kérdeztem fennhangon.

- Talán meg kellene nyomnunk az egyiket. - Jane hangja bizonytalan volt, amit megértettem, hiszen eddig mindig tudtuk, mit kell tennünk, hála a kis versnek.

- Melyiket? - kérdezte Dale, majd kíváncsian végignézte mind az öt virágot. - Ti felismeritek ezeket?

- Az ott rózsa - mutatott az egyikre Savannah. - Az pedig százszorszép.

- Az lótusz, liliom és tulipán - fejezete be a felsorolást a húgom.

- Nem értek a virágokhoz - sóhajtott fel Jungsu, miközben a hajába túrt. - Talán a versben van valami nyom rá.

- "Reggel a fénnyel kel, éjszaka a nappal együtt alszik el. A víz az otthona, és a víz a koporsója" - idéztem fel az első két mondatot. - A többi részét már úgymond "felhasználtuk" - mutattam idézőjelet a kezeimmel az utolsó szónál. 

- Az első mondat a gejzírre utal, hiszen egyszer reggel és egyszer este tör ki - mutatott rá Savannah.

- Akkor marad a második mondat - mondta halkan Jane. - Víz... Szerintem a lótusz lesz az. A felsorolt virágok közül az egyetlen, aminek az állóvíz az otthona. 

- Jobbat én sem tudok - mondta Jungsu. - Lépjetek hátrébb!

- De... - kezdtem volna ellenkezni, azonban ő egy pillantással elhallgattatott. Nem tűrt ellentmondást. Így engedelmeskedtünk és mindannyian három lépést hátráltunk. Ő tenyerét lassan a lótusz felé helyezte és egy mély lélegzetvétel után megnyomta. Először nem történt semmi sem, majd pár másodperccel később hatalmas robaj kíséretében az ajtó felhúzódott. Amint ez megtörtént, kifújtam az addig benn tartott levegőt. 

- Ezeknek az öregeknek aztán volt szabadidejük - morogtam az orrom alatt. Lassan beléptünk a piciny terembe, aminek a közepén egy emelvény volt, melyen egy egyszerű, faláda hevert. Kérdőn egymásra néztünk, majd végül Jane lépett oda a ládikához. Óvatosan felkattintotta a csatot, majd felnyitotta a tetejét. Szerencsére ezúttal semmilyen trükk nem várt ránk. 

- Egy lótusz szirom - mutatta fel a húgom a kicsiny szirmot, amit később megfogván éreztem, hogy jóval nehezebb annál, mint amilyennek kinéz. Tömör fémből készült. - És egy kis cetli - mondta Jane összehúzott szemöldökkel. 

- Majd kint elolvassuk - mondta türelmetlenül Dale, de igaza volt, ideje lett volna kimenni innen és tudatni a többiekkel, hogy épségben vagyunk. Így újabb hosszú perceken át kutyagoltunk Jungsu és egy zsempláma fényében. Már fáradt voltam, a sokk és az izgalom, hogy végül megtaláljuk-e azt, amiért jöttünk, minden energiámat kiszívta. A kígyó szájából kiérve végignéztem a társaságon. Mindenki nyúzott és fáradt volt, de láttam rajtuk a megkönnyebbülést is. 

- Nincs kedvem visszamászni - sóhajtott Jane, majd kérdőn Jungsura nézett. A férfi megforgatta a szemeit, majd egy pillanattal később újra megjelentek lángoló szárnyai. Ugyanolyan lenyűgöző látványt nyújtottak, mint legelső alkalommal, most is tátott szájjal néztem. Halványan kivehetőek voltak a tollak, melyek a szárnyát alkották, arany, narancs és vörös színben pompáztak. Kíváncsi voltam, hogyha vajon hozzáérek, akkor megégetnének-e. Végül nem tettem meg, a törött kar mellé nem hiányzott még egy égett is. Jungsu a karjába kapta a húgomat, majd egy kis nekirugaszkodás után felrepült. Öt másodperc múlva újra köztünk volt, és ezúttal Savannaht vitte fel. Én maradtam a legvégére.

- Nekem sincs kedvem kötelet mászni - mondta Dale hasonló hangsúllyal, mint nemrég Jane. 

- Neked van sajátod, téged nem cipellek - mondta komoran Jungsu.

- És Rick? - mutatott a mellette ácsorgó férfira.

- Engem nem kell félteni - mondta ő mosolyogva, és egy pár perccel később már kinn is volt a gejzírből. 

- Felvágós - morogta Dale, de ő is követte társát, nehogy a végén még azt higgyük, túl puhány ahhoz, hogy felmásszon. 

- Én jövök - mondtam közelebb lépve Jungsuhoz. Ő egyszerűen felkapott az ölébe, mintha egy tollpihe lennék.

- Köszönöm - mondtam, mielőtt elindultunk volna.

- Mit? - kérdezte rám se nézve. 

- Hogy megmentettél - mondtam kissé feszengve. Kicsit kínos volt a dolog, főleg mivel még mindig az ölében voltam, de eddig még nem volt alkalmam megtenni.

- A csapat tagja vagy. Felelősséggel tartozok érted. - A hangja komoran csengett, de mielőtt szóra nyithattam volna a számat, ő a levegőbe röppent. Kinn már ott volt az egész csapat, mindannyian minket vártak. 

- Halljuk, találtatok valamit? - fogadott minket Lester, mikor már mind kinn voltunk. Erre a kijelentésre Jane örömmel felmutatta a körülbelül  tíz centis virágszirmot, amit mindenki csodálkozva nézett meg, majd kézről-kézre járt. Mint a kisgyerekek, ha új játékot kapnak.

- Alig hiszem el. Tehát tényleg van remény - ámuldozott Pandora. Valóban. Eddig a pillanatig valahogy én sem hittem el az egészet, hogy valóban esélyünk nyílik megmenteni a Földet egy mániákustól. Ha a legenda igazat beszél, akkor a világ elfoglalása nem a véletlen műve. Valaki irányította őket, valaki fellázította a lényeket az emberek ellen. 

- Vajon ki lehet az? - tettem fel csak úgy magamnak a kérdést. Volt egy olyan sejtésem, hogy nem kell hozzá sok idő, és megtudjuk.