9. fejezet - Jaylin

Sziasztok!

Itt az új év, így el is hoztuk a következő fejezetet.

Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást! :)

Egy kis zene

Jaylin

- Ébredj! - Halk suttogásra keltem. Na, meg hogy valaki őrülten rázza a vállam. Mikor kinyitottam a szemem, csak zöldet láttam. Egy pillanatra megijedtem, hogy talán rossz a látásom, de aztán rájöttem, hogy csak Megan haja lóg az arcomba.

- Kirázod belőlem a lel... - kezdtem mérgesen a mondandóm, de ekkor a tenyerét a számra tapasztotta.

- Csönd! - sziszegte Megan, mire én bólintottam, jelezve, hogy megértettem. Ő elvette a kezét, majd intett, hogy kövessem.

Próbáltam körbenézni, hogy mi történt, de a tüzet eloltották, így csak a Hold adott némi fényt. Ha tippelnem kellett volna az időt illetően, olyan hajnali hármat mondtam volna. A többiek már felsorakozva álltak az egyik folyosó előtt, így csöndesen beálltam a sor végére, egyenesen Savannah mögé. A sort Megan zárta.

Meg szerettem volna kérdezni, hogy mi folyik itt, de a feszült arcokat látva inkább nem szólaltam meg. Keresztülmentünk több termen, mire az elrejtett szobába értünk. Lester, Pandora, Aaron, Jane és én bementünk, míg a többiek kinn álltak.

- Maradjatok itt! - utasított Jungsu.

- Mi történt? - Nem bírtam magamban tartani a kérdést.

- Úgy tűnik mások is keresik a könyvet - válaszolta rejtélyesen. - És van egy olyan érzésem, hogy nem a mi oldalunkon állnak.

- Mit akartok tenni? - kérdezte Jane. Ugyanez járt a fejemben.

- Megküzdünk velük - mondta Dale magától értetődően.

- Hogyan...? - Ismét félbe szakították a mondatomat, azonban ezúttal azok, akik ránk törtek.

- Sid, Savannah, ti maradjatok itt velük! - mondta gyorsan Jungsu, majd miután ők beléptek, ránk csukták az ajtót, hogy minket eltakarjanak. Anubisz félve simult Jane karjai közé, nem tetszettek neki a kinti hangok, de szerencsére egy szót sem szólt, így biztonságban maradtunk. 

- Miért van olyan érzésem, hogy csak mi, öten vagyunk emberek? - kérdeztem halkan, hogy nehogy a kintiek meghallják.

- Jók a megérzéseid - válaszolt csendesen Aaron.

Mielőtt újra megszólalhattam volna, hatalmas üvöltés törte meg a csendet. Ezután éles reccsenés hallatszott, majd csontok ropogása. Valószínűleg Rick átváltozott. Most örültem, hogy nem kell látnom, hiszen egyszer is épp elég volt. Szörnyű látványként tárult a szemünk elé, ahogy a csontok átrendeződnek, hogy a bőre megfeszül, hogy mindenhol szőr nő. Mindehhez párosult a recsegő hang és a férfi visszafojtott sikolya.

Újabb bődülést lehetett hallani, amihez egyre több és több csatlakozott.

- Minotauruszok - suttogta ijedten Lester. - Legalább öten vannak.

Nem tudom, meddig tartott a küzdelem, de én legalább egy órának éreztem. Feszülten hallgatóztam, mi folyik kinn, de csak puffanásokat, kiáltásokat, reccsenéseket és hörgéseket hallottam. Mikor beléptünk a rejtett helyre, megfogtam Jane kezét, és azóta el sem engedtem. A többiek halálosan nyugodtnak tűntek, míg bennem fortyogott a düh, a tehetetlenség érzése. Hogy lefoglaljam a kezem és az agyam, a könyvet kutattam át, hogy rájöjjek, hol az első nyom, ami alapján elindulhatunk. Jane végig próbált segíteni, de sajnos nem sokra jutottunk.

- Mi ez a rengeteg virág? - ráncolta a homlokát a húgom. Én sem értettem, de kell, hogy legyen valami köze a dolgokhoz.

- Futás! - rántotta fel az ajtót hirtelen Megan. Nem kellett kétszer mondania, mind azonnal felpattantunk, és menekülőre fogtuk. Közben nem tudtam nem figyelni a hatalmas lényekre a szemem sarkából. Legalább két méter magas, bika fejű lények voltak, hatalmas szarvakkal és dühös, vérben forgó szemekkel.

Láttam azt is, hogy Rick átváltozva épp keresztül harapja az egyik lény lábát. Azonnal el is kaptam a fejem a szörnyű látványról.

Megan átterelt minket egy ajtón, majd még egyen és még egyen. Úgy tűnik talált egy menekülési útvonalat. Pár perccel később már a szabadban voltunk, és egyenesen a kocsikhoz tartottunk.

- Tudtok vezetni? - kérdezte tőlünk Megan.

- Igen - mondtuk egyszerre a húgommal.

- Remek, szálljatok be. Itt a kulcs. Lester, maga és a többiek üljenek be Jane-nel a Buickba. Jay, te és Sid ülj be a Mazdába. Szólok a többieknek, hogy jöhetnek, amint ők beszálltak, húzunk is tovább. Okés? - kérdezte, mi pedig mind bólintottunk.

Azzal hátat fordított nekünk és visszarohant a csata helyszínére. A nagy sietségből arra következtettem, hogy nem alakul túl jól a helyzet. Gyorsan bepattantam a kocsiba, és ráadtam a gyújtást, hogy ha a többiek megérkeznek, akkor már csak Sid egyesbe teszi én pedig nyomom is a gázt. Mivel a jobb karom törött volt, így ő segített nekem a váltásban; ha én szólok, ő vált. Hogy őszinte legyek, gyűlöltem vezetni. Nem szerettem a tudatot, hogy egy apró botlás, és akár az életed is elvesztheted. Valamint azt sem szerettem, mikor apa mellém ült, és tanítgatni kezdett. Harminc év tapasztalattal ő könnyen beszélt. Bezzeg Jane imád a volán mögött ülni. Főleg, ha száguldozhat. Most viszont kevésbé aggódtam, tekintve, hogy nem igen járják az autók az utakat.

Elmélkedésemből a nyílódó ajtó hangja húzott vissza a valóságba. A kocsi megremegett a hirtelen 

súlynövekedéstől, a többiek olyan vehemenciával ugrottak be a járműbe.

- Taposs bele! - kiáltott rám Jungsu. Nem kellett kétszer mondani, egy pillanat alatt felengedtem a kuplungot, és rányomtam a gázra. Két másodpercenként szóltam Sidnek, hogy váltson, így egy perc múlva már százötvennel száguldottunk az úton, egyenest az autópálya felé tartva. Az egyetlen hely, ahol nem torlaszolták el az utat a szanaszét hagyott autók.

Jane előttünk haladt, remekül manőverezett a kocsik között, nekem nem volt más dolgom, mint követni. Szerencsére egy kézzel is jól vezettem, hála apám folytonos kioktatásának, hogy jobb kezemet tegyem a váltóra és csak a ballal kormányozzak. Folyamatosan a visszapillantótükröt néztem, de mint később felvilágosítottak, bár a minotauruszok nagyon erős lények, egyben rettentő lassúak is. Így egy idő után már nem mentünk olyan gyorsan, sőt, egy óra múlva félreálltunk, hogy azon gondolkozzunk, merre menjünk tovább. Míg a többiek vitatkoztak, mi Jane-nel leültünk a fűre a könyvvel a kezünkben, és gondolkodtunk, hogyan tovább.

- Bár jobban tudnék indián nyelven! - sóhajtottam fel.

- Igen - ráncolta a homlokát a húgom. - Biztos le van írva, mit kell keresnünk, de nincs az egész szöveg lefordítva. - Mérgében majdnem a földhöz vágta a könyvet, de aztán eszébe jutott, hogy ilyet nem teszünk, és inkább nyugodtan újra a kezébe vette. - Egy egész mondat ki van hagyva. Mintha a fordító nem akarta volna leírni a lényeget.

- Talán tényleg így volt - rántottam meg a vállam. - Lehet tudta, hogy rossz kezekbe is kerülhet a könyv, ezért nem fordította le, hogy mit kell keresnünk. 

- Mondasz valamit. - Jane a tenyerébe temette az állát, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Most olyan fiatalnak és törékenynek tűnt. Mindössze huszonegy éves volt, mégis olyan dolgokat látott, amit nem lett volna szabad. Amit senkinek sem lett volna szabad. Most éreztem igazán, mekkora teher nehezedik a vállamra. Rajtunk áll, vagy bukik, hogy meg tudjuk-e menteni a világot. És ha nem fejtjük meg a hiányzó mondatot, még csak el sem tudjuk kezdeni a keresést. 

- És itt van ez a sok virág. - Gyorsan végiglapozta a könyvet, majd újra kinyitotta a legendánál. - Minden le van írva ezekről az átkozott növényekről, de arról, hogy mit keressünk, egy árva szó sem! - csattant fel. Mindenki felénk fordult és kíváncsian nézte, mihez fog Jane kezdeni. - Ez az! - mondta hirtelen. Hát, nem erre számítottam. - Virágok! Már tudom, mi ez a szó. Végig ezen agyaltam, de nem jöttem rá. Szirom. Szirmokat kell keresnünk.  

- Mi? - kérdeztem, majd kikaptam a kezéből a könyvet. Rábökött egy szóra, ami valóban ismerős volt, de soha nem mondtam volna meg a jelentését. - Ügyes vagy - mondtam elképedve, ő pedig egy széles vigyorral válaszolt. - De hol van az első szirom? - gondolkodtam. Lassan mindenki körénk gyűlt, és hatalmas érdeklődéssel figyelték, ahogy lapozom. 

- Állj! - kiáltott fel Sid, ezzel mindenkit halálra ijesztve. - Lapozz vissza! - Úgy tettem, ahogy mondta. - Látod? Itt a tizennyolcadik oldal van... itt viszont már a huszonegy. 

- Valóban - mormogta Jungsu. Elővett a bakancsából egy tokot, amiből egy apró, ámde annál élesebb kést vett elő.

- Ötletes - mondtam elismerően, ő válaszként csak bólintott. Óvatosan a két lap közé helyezte a pengét, majd egy gyors és határozott mozdulattal kettévágta azt. Ekkor feltárult az elrejtett lap, rajta egy rövidke verssel:

"Reggel a fénnyel kel, éjszaka a nappal együtt alszik el. A víz az otthona, és a víz a koporsója. Sárga sziklák övezik, a forróság az egekbe szökik. Hogy megtaláld, amit keresel, ne félj, a sötétségbe ereszkedj le. Kígyó szája tátva várja, hogy az arra érdemes megtalálja. A rejtvényt megfejtheted, ha a csillagokról a szemed le nem veszed."

- Hát ez... - kezdett bele Sid, de nem tudta úgy befejezni a mondatot, hogy az ne legyen sértő. Helyette más megtette. 

- Marhaság - mondta a zsémbes lány. Tekintve, hogy soha egy szót nem váltottunk egymással, így még a nevét sem tudtam. 

- Elég, Inoa - csitította Jungsu. Mintha hallotta volna a gondolataimat. A szemem sarkából rálestem, és azon gondolkodtam, vajon olyan lény-e, aki tud olvasni a másik gondolatai között. Végül ráfogtam, hogy csupán a véletlen műve. 

- Hol kezdjük el a keresést? - kérdeztem homlokráncolva. Elég rejtélyes volt a szöveg, nem igazán tudtam, honnan kellene elindulnunk. 

- Kentuckyban van egy Yellow Rock nevezetű város. Ott folyik el a Kentucky folyó - magyarázta Matt. Vele sem beszéltem sokat, a hangját is alig hallottam. Elég csöndes és visszahúzódó figura volt, és még mindig nem felejtettem el, hogy anno ellenünk szavazott. - Talán arra elindulhatunk.

- Nem tudok jobbat - mondta Jungsu. Majd körbenézett, hogy valaki jelentkezik-e, hátha van másik ötlete, de senki nem szólt egy szót sem. - Remek. Holnap indulunk - bólintott. 

Letáboroztunk az út szélén, a két kocsit úgy állítva, hogy felfogja a szelet. Jane, Savannah, Aaron és Sid tűzifát gyűjtöttek, Pandora ellátta a szerzett sebhelyeket, én pedig Lesterrel beszélgettem. Nagyon kedves férfi volt, olyan gondoskodó, akár egy apuka. Nem mertem rákérdezni arra, hogy vajon az ő családjával mi történt, így inkább én meséltem a múltamról. Elmeséltem, hogy a támadás előtt pár nappal diplomáztam le, méghozzá testnevelés szakon. Jane is ugyanezt szerette volna elvégezni, de a Támadás miatt az ő terve meghiúsult. Bár nem mondta, tudtam, hogy ez fáj neki. Nagyon erős lány volt, sokkal erősebb nálam. Sosem láttam sírni. Én mindig elvonultam, vagy csöndesen potyogtak a könnyeim, de őt soha nem hallottam pityeregni. Mikor a többiek visszatértek, tüzet gyújtottunk, és Pandora összedobott egy gyors ebédet. Hoztunk magunkkal egy kisebb bográcsot, beledobáltunk némi sült húst és zöldséget - nehogy tönkremenjenek -, és egy kevés fűszert, amit még az atlantai konyhából szereztünk. Segíteni akartam neki, mondván felaprítom a zöldséget, de leteremtett.

- A bal kezeddel előbb vágod el az ujjad, mint amit kellene. - Azzal kivette a kezemből a kést és Megan kezébe nyomta. Duzzogva ültem a Mazda kerekének támaszkodva, de senki sem vett komolyan. Még én magam sem. 

Nyugodt volt a hangulat. Mintha a Támadás meg sem történt volna. Nagyjából két óra felé járhatott az idő, mikor mindenki nekilátott enni. Még Anubisz is kapott egy tányérral, amit nagy örömmel majszolt el. Csak úgy járt az apró farkincája örömében. Elmosolyodtam, ahogy ránéztem, és azon agyaltam, vajon ő mit érezhet ebből az egészből. Valószínűleg nem sokat. Kicsike még, ebben a világban nőhetett fel. Nem tudtam, hogy maradt életben egyedül a vadonban, de örülök, hogy rátaláltunk. A játékos viselkedése mindig felvidított és eszembe juttatta azt, hogy nem halt ki minden jó a világból. Miután végeztünk, mindenki tele hassal hevert a dús füvön és a gondolataiba mélyedt. Sid egy ismerős dalt dúdolgatott, és egy idő után azt vettem észre, hogy én is dúdolgatok vele. 

- Ha jó a kedved, üsd a tenyered? - kérdeztem, mire mindenki egyként nyögött fel. Nem értettem a dolgot. 

- Nem, nem - ingatta a fejét. Széles vigyor ült ki az arcára. - "Ha nem pusztulsz ki, üsd a tenyered". - És a legnagyobb meglepetésemre mindenki kettőt tapsolt. Jane arcára éppolyan döbbenet ült ki, mint az enyémre.  - Ha nem csinálják, megharagszom - magyarázta Sid magától értetődően.

- Azt hiszem, már tudom, honnan kaptad a beceneved - sóhajtottam. Imádtam a Jégkorszakot, és Sid volt a kedvenc szereplőm. Jobban belegondolva, a mi kis koreaink tényleg hasonlított dilinyós névrokonára. - Mi az igazi neved?

- Az titok - villantott felém egy széles mosolyt. Nem kérdeztem meg többször, tudtam, úgysem mondaná el, hiába kíváncsiskodnék. A délután lassan és lustán telt, mindenki pihent és beszélgetett. Lefárasztotta őket a harc, akik pedig nem vettek részt benne, azokat a korai kelés és a sokkhatás késztette szundikálásra. Nagyjából öt óra fele járhatott az idő, mikor intettem Jane-nek, hogy jöjjön velem. Elvonultunk, kissé távolabb a tábortól, ahol már nem hallhattak minket, és a kocsik miatt látni sem láthattak. 

- Edzés? - kérdezte egy halvány mosollyal az arcán. Úgy ismert engem, mint a saját tenyerét. Szó nélkül bólintottam, majd lassan bemelegítettünk. Fél óra múlva kezdőállásba helyezkedtünk és harcolni kezdtünk. Szerencsére a taekwondo egy része a lábmunkára épült, és a bal kezemet is használhattam. Az egyetlen gond az volt, hogy reflexszerűen használni akartam a bekötözött végtagomat is, így folyton jajkiáltás hagyta el a számat. Nagyjából egy óra múlva már izzadtan hevertünk egymás mellett és néztünk a napsütötte kék eget. 

- A végére csak belejöttél - mondta Jane két hatalmas korty között. Hoztunk magunkkal egy-egy üveg vizet, most azt fogyasztottuk el. Persze csak óvatosan, nem akartunk megfázni. 

- Te pedig átkozottul jó vagy - mondtam egy mosoly kíséretében. Húgom hangosan felnevetett, majd gyengéden vállon veregetett. Szerettem a vele töltött időt. Mindig úgy éreztem, nem vagyok egyedül.