14. fejezet - Jane

Sziasztok!

Eltelt egy újabb hét, így itt egy újabb fejezet. Jövő szombaton jön a folytatás is. Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást hozzá! :)

Zene

Bár már ez volt a második éjszaka, hogy alig pihentem valamit, mégis éberebb voltam, mintha tíz órát aludtam volna. Reggel, amikor már az egész csapat talpon volt, részletesen átbeszéltünk mindent. Ugyan nem volt könnyű döntést hozni, hiszen sok mindenben nem értettünk egyet, de azt mindannyian tudtuk, hogy a sziromnak védelem kell. Legutóbb csupán a szerencsén múlott, hogy csak az az egy lény talált ránk, és meg tudtuk magunkat védeni, de ki tudja mi jöhet még. Így is kockára tettük az életünket napról napra.

Délelőtt a fél csapat elment felkutatni a várost szükséges dolgok után, akik pedig maradtak, köztük én is, azt tervezgették, hogyan tudnánk a lehető leghamarabb megjárni Svédországot, ugyanis minden egyes nappal csak a gonosz hatalma növekedett, és a második szirom felkutatásával pedig nem is foglalkoztunk. Pandora javasolta először, hogy addig ne is keressük, ameddig az elsőt sem helyeztük biztonságba, és ezzel mindenki egyetértett.

- A legegyszerűbb, ha légi úton megyünk - szólt Lester, mire Sid és Dale is elmosolyodtak. Sidet megértettem, hiszen ha már főnix, valószínűleg szeret repkedni, és nem mellesleg kíváncsi is voltam, vajon hogyan nézhet ki teljesen átalakulva. Dale-t viszont nem tudtam milyen lény lehet. Vajon ő is olyan mint Sid és Jungsu?

- Helikopterrel. - Bizonyára Jungsu is tudta, amit tegnap este megosztott velünk Lester, hogy valamikor a légierőnél szolgált.

- Viszont mindannyian nem tudunk menni - közölte a tényt az idős férfi.

- Akkor az lesz a legegyszerűbb, ha csak öten megyünk - jött a válasz Jungsutól, majd sorra Sidre, Dale-re, Mattre és Lesterre nézett. Na nem, egy ilyen buliból nem maradok ki. Különben is, mindig is szerettem volna elutazni Európába, igaz, más körülmények között.

- És addig a többiekkel mi lesz? - kérdeztem kicsit élesebben, mint ahogy szerettem volna.

- Ez a ház addig jó menedékként szolgál majd.

- Nem gondolhatod, hogy csak úgy itt fogunk ülni, és várni, amíg visszajöttök. Mi is megyünk! - csattant fel nővérem, miközben magára és rám mutatott.

- Nem vennénk hasznotokat - közölte Jungsu közönyösen.

- Dehogynem - kontráztam. - Jay beszél svédül... ugyan csak egy kicsit, de tud társalogni - dicsekedtem nővérem képességével, miközben bátorítólag mosolyogtam rá.

- Matt? - A férfi kérdőn nézett társára, mintha tőle várná a döntést.

- Ha arra vagy kíváncsi, én nem ismerem a nyelvet. Anyám ugyan használta olykor, de nekem sosem tanította meg - rántotta meg a vállát az említett.

- Akkor még jön Jaylin is - jelentette ki a koreai férfi, bár hangja nem volt magabiztos.

- Meg én is - makacskodtam. - A jobb karját még mindig nem tudja használni, és különben sem hagyom, hogy ki tudja hol legyen, tőlem több ezer mérföldre - adtam az első magyarázatot, ami eszembe jutott. - Ha kell, magam vezetek egy gépet és megyek utánatok! - tettem még hozzá, a nyomatékosítás kedvéért.

- Legyen. De más senki. Már így is többen megyünk a kelleténél - mondta morcosan. Pandora és Aaron bizonyára egyetérthettek vele, hiszen nem szóltak semmit.

A többiek kora délután tértek vissza, jól felpakolva. Az újonnan szerzett cuccok közül kiválogattuk azokat, amelyeknek az óceán túloldalán hasznát vehetnénk. Az eddigi dolgaim mellé elraktam egy hosszú, vékony pengéjű kést, amely rögtön megtetszett, egy zseblámpát, hozzá elemekkel, egy deót és egy fogkefét - biztos ami biztos - és persze alap ruhadarabokat, kiegészítve néhány pulóverrel, hűvösebb esték idejére. Amikor velük is közöltük a terv kivitelezésének menetetét, Rick rögtön rávágta, hogy ő is jönni akar, és hogy miért pont neki kell maradnia a lányokkal és Aaronnel. Aztán persze belátta, hogy kell egy erős ember is itt, és szerintem tetszett neki az a gondolat, hogy ő lesz az egyetlen férfi a háznál. Inoától is megkaptuk a szokásos piszkálódást; nem azért akadékoskodott, hogy ő miért nem mehet, hanem azért, mert Jaylin és én megyünk. Nem tudom, hogy féltékeny volt-e, vagy csak az utálat beszélt belőle. Szerinte hülyeség volt az egész svédországi akció, mondván hogy akár hónapokig is bolyonghatunk, mire megleljük a sámánt. Valamilyen szinten igaza volt, de hála Matt jó memóriájának, nem vakon vágtunk neki az útnak; az édesanyja szülővárosában kezdjük majd a kutatást, és az is könnyít a dolgunkon, hogy a táborok átvizsgálását kihagyhatjuk.

Estére a pakolászással és a tervezéssel is végeztünk, már csak egy aprócska akadálya volt az indulásnak; helikoptert kellett szereznünk.

- Idefelé mintha eljöttünk volna egy kisebb bázis mellett - jött Savannah ötlete arra, hol is keressünk egy használható gépet. A katonaság a Támadás óta féltve őrizte megmaradt értékeit, a legkisebb töltényektől a vadászgépekig, amelyeket pedig nem vettek a védelmük alá, azok vagy darabokban hevertek a repterek kifutópályái mellett, vagy a használhatatlanságig meghibásodtak.

- Biztos őrzik is akkor - szólalt meg Pandora is -, vagy kiürítették.

- Szerintem egy próbát azért megér - vontam meg a vállam.

- Mintha az olyan egyszerű lenne - kötött bele rögtön Dale.

- Ha nem nézzük meg, sosem derítjük ki, hogy mi van ott - álltam ki tovább a véleményem mellett.

 - Lehet így olyan lehetőséget szalasztanánk el, ami többet nem kínálkozik.

- Igaza van Jane-nek. Holnap menjünk, nézzük meg a helyet! - jött a támogatás Ricktől.

- Savannah, emlékszel milyen messze lehet az a bázis? - kérdezte Jungsu a barnabőrű lánytól.

- Nagyjából úgy húsz percnyi autózás, arrafelé, amerről jöttünk.

- Remek - ennyit kapott válaszul Jungsutól.

- Viszont onnan egyből Svédországba kell indulnunk. Egy helikopterrel ide-oda repkedni túl feltűnő lenne - tette hozzá még Lester komoran.

- Akkor hajnalban indulunk! - nézett az utazni készülőkre Jungsu.

A nap első sugaraival együtt keltem. Ébresztésre nem volt szükségem, hiszen izgalmamban még az elalvás is nehézkesen ment. Nem az a fajta izgalom volt bennem, mint ami egy normális utazás során érez az ember, hanem először is a jármű megszerzése miatt aggódtam. Valljuk be, azért nem könnyű egy helikoptert ellopni, pláne manapság. Igen lopni, végül is mi ezt eltulajdonítjuk. Ez a tény még mindig zavart néha. A Támadás elején még nem kellett semmi után keresgélnünk, de ahogy telt az idő, úgy fogytak a készleteink. Az első néhány alkalommal, amikor bementünk egy-egy házba, kisboltba vagy helyiségbe, mindig feszélyezett, hogy el kell vinnem onnan valamit, habár szükségem volt rá. Még listát is írtam, hogy honnan, mit vettem el, de az első hónapok után ennek már nem volt semmi értelme. Arra gondoltam, és anya is azzal nyugtatott, hogy ezek az eredeti gazdáiknak már úgy sem kellenek, mert vagy egy táborba menekültek, és ott várják az őrület végét, vagy sajnos meghaltak...

- Jane, itt vagy? - zökkentett ki gondolataim közül nővérem hangja. - Gyere, köszönjünk el a többiektől!

Amikor csatlakoztunk a csapathoz, sorra megöltem az itt maradókat: Pandorát, Aaront, Savannah-t, Megant és Ricket. Inoát még csak nem is láttam, elvileg arra hivatkozott, hogy sétál egyet.

Mi, akik külföldre készültünk, a Buickban zsúfolódtunk össze, Savannah és Rick pedig a Mazdával mentek előttünk. A nőre azért volt szükség, mivel csak ő tudta az utat, Rickre pedig azért, hogy mind a két autó visszakerüljön a csapathoz. Savannah jól tippelte meg a bázis távolságát, körülbelül húsz perc múlva ugyanis egy hatalmas, raktárszerű épületegyüttes tűnt fel a távolban, és közelebb érve hozzá észrevettük az acélkerítést, és néhány, az épületek körül álló katonai teherautót. Hátrébb egy kifutópálya helyezkedhetett el, legalábbis erre következtettem a kisméretű repülőgépből, ami az egyik nagyobb építmény mellett árválkodott. Még tisztes távolságban voltunk a bázistól, amikor elbúcsúztunk Savannah-től és Ricktől, ezután pedig a feladatunkra fókuszáltunk. Lopakodva megközelítettük a kerítést, ekkor vettük észre a legnagyobb épület előtt álló négy őrt.

- Vajon emberek? - kérdeztem halkan a többiektől.

- Szerintem azok, bár érdekes, hogy ilyen kevesen vannak - vélekedett Sid.

- Legyetek óvatosak! - szólt Jungsu, majd sorra átmásztunk a kerítésen egy olyan részen, amelyet egy fa takart el az őrök elől.

Sikerült úgy az épületek mögé jutnunk, hogy nem vettek észre minket, de ott azonban további három ember járkált fel-alá az ajtóknál. Behúzódtunk egy teherautó mögé, és ott beszéltük meg a következő lépéseket. A terv az volt, hogy Lester, Matt és Dale mennek be az épületekbe szétnézni, majd ha minden készen áll, mi is csatlakozunk hozzájuk, de addig is fedezzük őket. A nehéz része ott kezdődött, hogy először ki kellett iktatnunk az őröket.

- Azt hiszem, mi jövünk - mosolyodott el Jaylin. Rögtön tudtam, mire gondol, és meg sem kellett szólalnia ahhoz, hogy kitaláljam, mi lesz a következő lépése. A fiúk hiába próbáltak visszatartani minket, csak intettünk nekik, hogy maradjanak egy kicsit nyugton. Tágra nyílt szemekkel figyelték, ahogy óvatosan az őrök tartottunk. Szerencsére néhány autó itt is állt, így azok takarásában észrevétlenül közeledhettünk hozzájuk. Az utolsó autó körülbelül fél méterre volt tőlük, így ott meglapultunk. Amikor két őr háttal állt nekünk, összenéztünk Jaylinnel, és szinte egyszerre ütöttük meg őket. Nem akartunk nagy sérülést okozni, már az is elég volt, ha csak egy időre harcképtelenné válnak. Így egy-egy erős ütést kaptak a tarkójukra. A harmadik őr azonban észrevett minket, de mielőtt riaszthatott volna bárki mást, Jaylin egy ütéssel az állcsúcsára őt is elintézte. Elég könnyű dolgunk volt, ezért gyanakodni kezdtem, hogy valami itt nem stimmel. Ha a katonaság félti a kincseit, miért csak ennyi emberre bízza az őrzésüket?

- Wow, hát ez nem semmi volt! - rohant oda hozzánk Sid, csillogó szemekkel. A többiek a nyomában sétáltak.

- Egy fekete övestől ez elvárható - mondtam nemes egyszerűséggel, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy két egyszerű lány felsőkategóriás harcművészeti tudással rendelkezik.

- Fekete övesek vagytok? - csodálkozott el a fiú. - Ezt tanítsátok meg nekem is!

- Szép volt lányok - jött a dicséret Lestertől is, bár az ő arcán nem láttam meglepődöttséget. Bizonyára valamikor megláthatott minket edzés közben. Mattől is kaptunk elsimerő szavakat.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyet is tudtok. - Jungsu csak ennyit szólt. Ugyan nem kaptunk tőle dicséretet, de láttam, hogy Dale-lel együtt az ő szeme is elkerekedett egy pillanatra. Az utóbb említett csak ránk villantotta mosolyát, amelyet - a boldogságtól, hogy végre megmutathattam, én is tudok valamit -, viszonoztam.

A legnagyobb épületbe mentünk be először. Belül néhány jármű volt csak, ponyvával letakarva, illetve az egyik fal mentén szekrények sorakoztak, melyeken sötét ládák álltak. Úgy gondoltam, még a többiek helikopter után keresgélnek, addig átvizsgálom a polcokon lévő dobozokat. Elismerően állapítottam meg, hogy a tárolóeszközök fegyvereket rejtettek, és elégedetten konstatáltam azt is, hogy több tár lőszert is mellékeltek hozzájuk. Intettem Jaylinnek és Sidnek, hogy jöjjenek és rakjunk el néhányat.

- Gyertek! - futott oda hozzánk Matt néhány perccel később. Ekkor vettem észre, hogy a többiek nem egy helikopterrel foglalkoznak, hanem egy kisebb méretű repülő körül legyeskednek. A gép teljesen jó állapotban volt, legalábbis amennyire meg tudtam ítélni, csak a külseje ütött el annyiban a szokásostól, hogy katonai járművekre jellemző festést kapott.

- Nem helikopterrel megyünk? - kérdezett rá a nyilvánvalóra Sid, amit Lester rögtön meg is válaszolt.

- Azzal többször is le kellene szállnunk üzemanyagért. Ezzel a csöppséggel - mutatott a repülőgépre - elég egyszer, és hamarabb is megérkezünk vele Svédországba. - Ugyan nem kérdeztem rá, mert pofátlanságnak tartottam volna megkérdőjelezni, de remélem a férfi nem csak helikoptert tud irányítani.

Miután a fiúk a gépet könnyedén kitolták az épületből, beszálltunk. Lester a pilótaülésbe ült, Matt mellé, Jaylin és én pedig hátul foglaltunk helyet. A járműt öt személyre tervezték, de láthatóan ez senkit nem zavart. Volt egy olyan érzésem, hogy Jungsu és Sid nem a gépben ülve óhajtják átszelni az óceánt, ugyanis el sem mozdultak a repülő mellől. Dale-lel azonban nem tudtam, mi a helyzet, még arra mindig nem kaptam választ, hogy ő milyen lénnyé is tud változni. Miközben Lester a beállításokkal foglalkozott, kikopogtattam az ablakon a fiúnak, amit ő rögtön észre is vett.

- Te nem szállsz be? - kérdeztem, amit csak azért hallott, mert még az idős férfi nem zárta be az ajtaját. Erre azonban csak elvigyorodott, és megrázta a fejét.

- Saját "géppel" megyek, az menőbb - mutatott idézőjelet. Aha, szóval ő is tud repülni. Nem tudtam mit válaszolhatnék, így csak megrántottam a vállam.

- Hölgyeim, felkészültek? - fordult hátra hozzánk Lester, ezután becsukta az ajtót, majd mikor odakint Jungsu megforgatta a légcsavart, felbőgött a gép motorja is. Még soha nem ültem repülőn, de nem szorongtam. A gyomromban csak az izgatottságtól voltak pillangók.

A gép azonban nagyon hangos volt, így bizonyára az épületek túloldalán álló őrök is meghallották, ugyanis lövések dördültek. A fiúk vadul integettek Lesternek, hogy induljon, és mihamarabb szálljunk fel. Kigurultunk a kifutópályára, és folyamatosan gyorsultunk, majd végül a gép könnyedén felemelkedett. Éppen hogy felszálltunk, amikor egy golyó pattant le a repülő külsejéről.

- Ugye nem sérült meg a gép? - kérdezte Jaylin ijedten.

- Ne aggódj, egy pisztoly nem tud benne kárt tenni. Mivel katonai, páncélozott - nyugtatta meg az idős férfi.

Én azonban már nem magunk miatt aggódtam. Odalent Sid, Dale és Jungsu ugyanis fegyvertelenül voltak az őrök ellen. Bár nem volt mindegyikükkel felhőtlen a viszonyom, azért reméltem, hogy épségben megússzák. Ahhoz már elég magasan voltunk, hogy ne tudjam pontosan kivenni az alakjukat, így csak annyit láttam, hogy verekedés folyik lent, és fogalmam sem volt róla, melyik csapat áll fölényben.

Néhány perc után azonban valami nekikoppant az ablaknak, amely mellett Jaylin ült. Amikor odafordultam, egy madarat láttam. Pontosabban egy főnixet, amely lélegzetellálító látványt nyújtott. Tollai mintha tűzben égtek volna, szárnyaival kecsesen csapkodta a levegőt. Amikor újra felénk fordult, szárnyai végének segítségével ismét kopogott az ablakon, majd a csőre úgy nézett ki, mintha mosolyogna, bár a látvány kicsit bizarr volt.

- Sid! - kiáltottunk fel egyszerre nővéremmel. A megkönnyebbülés hatására egy sóhaj szökött ki belőlem.

- A többiek hol vannak? - kérdeztem a fiútól, noha tudtam, hogy valószínűleg úgysem hallja amit mondok.

- Itt vannak ők is - jött a válasz helyette Matt-től, aki felfelé mutatott. Ezek szerint felettünk repültek. Kíváncsiságom erőtt vett rajtam és próbáltam úgy kinézni az ablakon, hogy felfelé minél többet lássak, esélytelenül. Így csüggedten helyezkedtem vissza a kényelembe, és inkább a tájat pásztáztam. Csodálatos volt, ahogy elterült alattunk az ország. Hegységek, dombok, folyók tarkították a földet, mintha valaki kis színes foltokat festett volna egy lapra. Még a Föld görbületét is ki tudtam venni. Az izgalom érzését felváltotta a nyugalom, és Jaylin is megszorította a kezem, majd bíztatóan mosolygott rám. Most először éreztem azt, hogy küldetésünk Svédországba nem lesz hiábavaló, és hogy sikerrel járhatunk.