Eltelt egy újabb hét, így itt egy újabb fejezet. Jövő szombaton jön a folytatás is. Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást hozzá! :)
Bár már ez volt a második éjszaka, hogy alig
pihentem valamit, mégis éberebb voltam, mintha tíz órát aludtam volna.
Reggel, amikor már az egész csapat talpon volt, részletesen átbeszéltünk
mindent. Ugyan nem volt könnyű döntést hozni, hiszen sok mindenben nem
értettünk egyet, de azt mindannyian tudtuk, hogy a sziromnak
védelem kell. Legutóbb csupán a szerencsén múlott, hogy csak az az egy lény talált
ránk, és meg tudtuk magunkat védeni, de ki tudja mi jöhet még. Így is
kockára tettük az életünket napról napra.
Délelőtt a
fél csapat elment felkutatni a várost szükséges dolgok után, akik pedig
maradtak, köztük én is, azt tervezgették, hogyan tudnánk a lehető
leghamarabb megjárni Svédországot, ugyanis minden egyes nappal csak a
gonosz hatalma növekedett, és a második szirom felkutatásával pedig nem
is foglalkoztunk. Pandora javasolta először, hogy addig ne is keressük,
ameddig az elsőt sem helyeztük biztonságba, és ezzel mindenki
egyetértett.
- A legegyszerűbb, ha légi úton megyünk -
szólt Lester, mire Sid és Dale is elmosolyodtak. Sidet megértettem,
hiszen ha már főnix, valószínűleg szeret repkedni, és nem mellesleg
kíváncsi is voltam, vajon hogyan nézhet ki teljesen átalakulva. Dale-t
viszont nem tudtam milyen lény lehet. Vajon ő is olyan mint Sid és
Jungsu?
- Helikopterrel. - Bizonyára Jungsu is tudta, amit tegnap este megosztott velünk Lester, hogy valamikor a légierőnél szolgált.
- Viszont mindannyian nem tudunk menni - közölte a tényt az idős férfi.
-
Akkor az lesz a legegyszerűbb, ha csak öten megyünk - jött a válasz Jungsutól, majd sorra
Sidre, Dale-re, Mattre és Lesterre nézett. Na nem, egy ilyen buliból nem
maradok ki. Különben is, mindig is szerettem volna elutazni Európába,
igaz, más körülmények között.
- És addig a többiekkel mi lesz? - kérdeztem kicsit élesebben, mint ahogy szerettem volna.
- Ez a ház addig jó menedékként szolgál majd.
-
Nem gondolhatod, hogy csak úgy itt fogunk ülni, és várni, amíg
visszajöttök. Mi is megyünk! - csattant fel nővérem, miközben magára és
rám mutatott.
- Nem vennénk hasznotokat - közölte Jungsu közönyösen.
-
Dehogynem - kontráztam. - Jay beszél svédül... ugyan csak egy kicsit,
de tud társalogni - dicsekedtem nővérem képességével, miközben
bátorítólag mosolyogtam rá.
- Matt? - A férfi kérdőn nézett társára, mintha tőle várná a döntést.
-
Ha arra vagy kíváncsi, én nem ismerem a nyelvet. Anyám ugyan használta
olykor, de nekem sosem tanította meg - rántotta meg a vállát az
említett.
- Akkor még jön Jaylin is - jelentette ki a koreai férfi, bár hangja nem volt magabiztos.
-
Meg én is - makacskodtam. - A jobb karját még mindig nem tudja
használni, és különben sem hagyom, hogy ki tudja hol legyen, tőlem több
ezer mérföldre - adtam az első magyarázatot, ami eszembe jutott. - Ha
kell, magam vezetek egy gépet és megyek utánatok! - tettem még hozzá, a
nyomatékosítás kedvéért.
- Legyen. De más senki. Már
így is többen megyünk a kelleténél - mondta morcosan. Pandora és Aaron
bizonyára egyetérthettek vele, hiszen nem szóltak semmit.
A
többiek kora délután tértek vissza, jól felpakolva. Az újonnan szerzett
cuccok közül kiválogattuk azokat, amelyeknek az óceán túloldalán hasznát
vehetnénk. Az eddigi dolgaim mellé elraktam egy hosszú, vékony pengéjű
kést, amely rögtön megtetszett, egy zseblámpát, hozzá elemekkel, egy
deót és egy fogkefét - biztos ami biztos - és persze alap ruhadarabokat,
kiegészítve néhány pulóverrel, hűvösebb esték idejére. Amikor velük is
közöltük a terv kivitelezésének menetetét, Rick rögtön rávágta, hogy ő is jönni
akar, és hogy miért pont neki kell maradnia a lányokkal és Aaronnel.
Aztán persze belátta, hogy kell egy erős ember is itt, és szerintem
tetszett neki az a gondolat, hogy ő lesz az egyetlen férfi a háznál.
Inoától is megkaptuk a szokásos piszkálódást; nem azért akadékoskodott,
hogy ő miért nem mehet, hanem azért, mert Jaylin és én megyünk. Nem
tudom, hogy féltékeny volt-e, vagy csak az utálat beszélt belőle.
Szerinte hülyeség volt az egész svédországi akció, mondván hogy akár
hónapokig is bolyonghatunk, mire megleljük a sámánt. Valamilyen szinten
igaza volt, de hála Matt jó memóriájának, nem vakon vágtunk neki az útnak; az
édesanyja szülővárosában kezdjük majd a kutatást, és az is könnyít a
dolgunkon, hogy a táborok átvizsgálását kihagyhatjuk.
Estére
a pakolászással és a tervezéssel is végeztünk, már csak egy aprócska
akadálya volt az indulásnak; helikoptert kellett szereznünk.
-
Idefelé mintha eljöttünk volna egy kisebb bázis mellett - jött Savannah
ötlete arra, hol is keressünk egy használható gépet. A katonaság a
Támadás óta féltve őrizte megmaradt értékeit, a legkisebb töltényektől a
vadászgépekig, amelyeket pedig nem vettek a védelmük alá, azok vagy
darabokban hevertek a repterek kifutópályái mellett, vagy a
használhatatlanságig meghibásodtak.
- Biztos őrzik is akkor - szólalt meg Pandora is -, vagy kiürítették.
- Szerintem egy próbát azért megér - vontam meg a vállam.
- Mintha az olyan egyszerű lenne - kötött bele rögtön Dale.
- Ha nem nézzük meg, sosem derítjük ki, hogy mi van ott - álltam ki tovább a véleményem mellett.
- Lehet így olyan lehetőséget szalasztanánk el, ami többet nem kínálkozik.
- Igaza van Jane-nek. Holnap menjünk, nézzük meg a helyet! - jött a támogatás Ricktől.
- Savannah, emlékszel milyen messze lehet az a bázis? - kérdezte Jungsu a barnabőrű lánytól.
- Nagyjából úgy húsz percnyi autózás, arrafelé, amerről jöttünk.
- Remek - ennyit kapott válaszul Jungsutól.
-
Viszont onnan egyből Svédországba kell indulnunk. Egy helikopterrel
ide-oda repkedni túl feltűnő lenne - tette hozzá még Lester komoran.
- Akkor hajnalban indulunk! - nézett az utazni készülőkre Jungsu.
A
nap első sugaraival együtt keltem. Ébresztésre nem volt szükségem,
hiszen izgalmamban még az elalvás is nehézkesen ment. Nem az a fajta izgalom volt
bennem, mint ami egy normális utazás során érez az ember, hanem először
is a jármű megszerzése miatt aggódtam. Valljuk be, azért nem könnyű egy
helikoptert ellopni, pláne manapság. Igen lopni, végül is mi ezt
eltulajdonítjuk. Ez a tény még mindig zavart néha. A Támadás elején még
nem kellett semmi után keresgélnünk, de ahogy telt az idő, úgy fogytak a
készleteink. Az első néhány alkalommal, amikor bementünk egy-egy házba,
kisboltba vagy helyiségbe, mindig feszélyezett, hogy el kell vinnem
onnan valamit, habár szükségem volt rá. Még listát is írtam, hogy honnan, mit vettem el, de az első hónapok után ennek már nem volt semmi
értelme. Arra gondoltam, és anya is azzal nyugtatott, hogy ezek az
eredeti gazdáiknak már úgy sem kellenek, mert vagy egy táborba
menekültek, és ott várják az őrület végét, vagy sajnos meghaltak...
- Jane, itt vagy? - zökkentett ki gondolataim közül nővérem hangja. - Gyere, köszönjünk el a többiektől!
Amikor
csatlakoztunk a csapathoz, sorra megöltem az itt maradókat: Pandorát,
Aaront, Savannah-t, Megant és Ricket. Inoát még csak nem is láttam,
elvileg arra hivatkozott, hogy sétál egyet.
Mi, akik külföldre
készültünk, a Buickban zsúfolódtunk össze, Savannah és Rick pedig a
Mazdával mentek előttünk. A nőre azért volt szükség, mivel csak ő tudta
az utat, Rickre pedig azért, hogy mind a két autó visszakerüljön a
csapathoz. Savannah jól tippelte meg a bázis távolságát, körülbelül húsz
perc múlva ugyanis egy hatalmas, raktárszerű épületegyüttes tűnt fel a
távolban, és közelebb érve hozzá észrevettük az acélkerítést, és
néhány, az épületek körül álló katonai teherautót. Hátrébb egy
kifutópálya helyezkedhetett el, legalábbis erre következtettem a
kisméretű repülőgépből, ami az egyik nagyobb építmény mellett
árválkodott. Még tisztes távolságban voltunk a bázistól, amikor
elbúcsúztunk Savannah-től és Ricktől, ezután pedig a feladatunkra
fókuszáltunk. Lopakodva megközelítettük a kerítést, ekkor vettük észre a legnagyobb épület előtt álló négy őrt.
- Vajon emberek? - kérdeztem halkan a többiektől.
- Szerintem azok, bár érdekes, hogy ilyen kevesen vannak - vélekedett Sid.
- Legyetek óvatosak! - szólt Jungsu, majd sorra átmásztunk a kerítésen egy olyan részen, amelyet egy fa takart el az őrök elől.
Sikerült
úgy az épületek mögé jutnunk, hogy nem vettek észre minket, de ott
azonban további három ember járkált fel-alá az ajtóknál. Behúzódtunk egy
teherautó mögé, és ott beszéltük meg a következő lépéseket. A terv az
volt, hogy Lester, Matt és Dale mennek be az épületekbe szétnézni, majd
ha minden készen áll, mi is csatlakozunk hozzájuk, de addig is fedezzük
őket. A nehéz része ott kezdődött, hogy először ki kellett iktatnunk az őröket.
-
Azt hiszem, mi jövünk - mosolyodott el Jaylin. Rögtön tudtam, mire
gondol, és meg sem kellett szólalnia ahhoz, hogy kitaláljam, mi lesz a
következő lépése. A fiúk hiába próbáltak visszatartani minket, csak
intettünk nekik, hogy maradjanak egy kicsit nyugton. Tágra nyílt szemekkel
figyelték, ahogy óvatosan az őrök tartottunk. Szerencsére néhány autó
itt is állt, így azok takarásában észrevétlenül közeledhettünk hozzájuk.
Az utolsó autó körülbelül fél méterre volt tőlük, így ott meglapultunk.
Amikor két őr háttal állt nekünk, összenéztünk Jaylinnel, és szinte
egyszerre ütöttük meg őket. Nem akartunk nagy sérülést okozni, már az is
elég volt, ha csak egy időre harcképtelenné válnak. Így egy-egy erős
ütést kaptak a tarkójukra. A harmadik őr azonban észrevett minket, de
mielőtt riaszthatott volna bárki mást, Jaylin egy ütéssel az állcsúcsára
őt is elintézte. Elég könnyű dolgunk volt, ezért gyanakodni kezdtem,
hogy valami itt nem stimmel. Ha a katonaság félti a kincseit, miért csak
ennyi emberre bízza az őrzésüket?
- Wow, hát ez nem semmi volt! - rohant oda hozzánk Sid, csillogó szemekkel. A többiek a nyomában sétáltak.
-
Egy fekete övestől ez elvárható - mondtam nemes egyszerűséggel, mintha a
világ legtermészetesebb dolga volna, hogy két egyszerű lány felsőkategóriás harcművészeti tudással rendelkezik.
- Fekete övesek vagytok? - csodálkozott el a fiú. - Ezt tanítsátok meg nekem is!
-
Szép volt lányok - jött a dicséret Lestertől is, bár az ő arcán nem
láttam meglepődöttséget. Bizonyára valamikor megláthatott minket edzés
közben. Mattől is kaptunk elsimerő szavakat.
- Nem
gondoltam volna, hogy ilyet is tudtok. - Jungsu csak ennyit szólt. Ugyan
nem kaptunk tőle dicséretet, de láttam, hogy Dale-lel együtt az ő szeme
is elkerekedett egy pillanatra. Az utóbb említett csak ránk villantotta
mosolyát, amelyet - a boldogságtól, hogy végre megmutathattam, én is
tudok valamit -, viszonoztam.
A
legnagyobb épületbe mentünk be először. Belül néhány jármű volt csak,
ponyvával letakarva, illetve az egyik fal mentén szekrények sorakoztak,
melyeken sötét ládák álltak. Úgy gondoltam, még a többiek helikopter
után keresgélnek, addig átvizsgálom a polcokon lévő dobozokat. Elismerően
állapítottam meg, hogy a tárolóeszközök fegyvereket rejtettek, és elégedetten konstatáltam azt is, hogy több tár lőszert is mellékeltek hozzájuk. Intettem Jaylinnek és Sidnek, hogy jöjjenek és rakjunk
el néhányat.
- Gyertek! - futott oda
hozzánk Matt néhány perccel később. Ekkor vettem észre, hogy a többiek
nem egy helikopterrel foglalkoznak, hanem egy kisebb méretű repülő körül
legyeskednek. A gép teljesen jó állapotban volt, legalábbis amennyire
meg tudtam ítélni, csak a külseje ütött el annyiban a szokásostól, hogy
katonai járművekre jellemző festést kapott.
- Nem helikopterrel megyünk? - kérdezett rá a nyilvánvalóra Sid, amit Lester rögtön meg is válaszolt.
-
Azzal többször is le kellene szállnunk üzemanyagért. Ezzel a csöppséggel -
mutatott a repülőgépre - elég egyszer, és hamarabb is megérkezünk vele
Svédországba. - Ugyan nem kérdeztem rá, mert pofátlanságnak tartottam
volna megkérdőjelezni, de remélem a férfi nem csak helikoptert tud
irányítani.
Miután a fiúk a gépet könnyedén kitolták az
épületből, beszálltunk. Lester a pilótaülésbe ült, Matt mellé, Jaylin
és én pedig hátul foglaltunk helyet. A járműt öt személyre tervezték, de
láthatóan ez senkit nem zavart. Volt egy olyan érzésem, hogy Jungsu és
Sid nem a gépben ülve óhajtják átszelni az óceánt, ugyanis el sem
mozdultak a repülő mellől. Dale-lel azonban nem tudtam, mi a helyzet,
még arra mindig nem kaptam választ, hogy ő milyen lénnyé is tud
változni. Miközben Lester a beállításokkal foglalkozott, kikopogtattam
az ablakon a fiúnak, amit ő rögtön észre is vett.
- Te
nem szállsz be? - kérdeztem, amit csak azért hallott, mert még az idős
férfi nem zárta be az ajtaját. Erre azonban csak elvigyorodott, és
megrázta a fejét.
- Saját "géppel" megyek, az menőbb -
mutatott idézőjelet. Aha, szóval ő is tud repülni. Nem tudtam mit
válaszolhatnék, így csak megrántottam a vállam.
- Hölgyeim,
felkészültek? - fordult hátra hozzánk Lester, ezután becsukta az ajtót,
majd mikor odakint Jungsu megforgatta a légcsavart, felbőgött a gép
motorja is. Még soha nem ültem repülőn, de nem szorongtam. A gyomromban
csak az izgatottságtól voltak pillangók.
A gép azonban
nagyon hangos volt, így bizonyára az épületek túloldalán álló őrök is
meghallották, ugyanis lövések dördültek. A fiúk vadul integettek
Lesternek, hogy induljon, és mihamarabb szálljunk fel. Kigurultunk a
kifutópályára, és folyamatosan gyorsultunk, majd végül a gép könnyedén
felemelkedett. Éppen hogy felszálltunk, amikor egy golyó pattant le a
repülő külsejéről.
- Ugye nem sérült meg a gép? - kérdezte Jaylin ijedten.
- Ne aggódj, egy pisztoly nem tud benne kárt tenni. Mivel katonai, páncélozott - nyugtatta meg az idős férfi.
Én
azonban már nem magunk miatt aggódtam. Odalent Sid, Dale és Jungsu
ugyanis fegyvertelenül voltak az őrök ellen. Bár nem volt mindegyikükkel
felhőtlen a viszonyom, azért reméltem, hogy épségben megússzák. Ahhoz
már elég magasan voltunk, hogy ne tudjam pontosan kivenni az alakjukat,
így csak annyit láttam, hogy verekedés folyik lent, és fogalmam sem volt
róla, melyik csapat áll fölényben.
Néhány perc után
azonban valami nekikoppant az ablaknak, amely mellett Jaylin ült. Amikor
odafordultam, egy madarat láttam. Pontosabban egy főnixet, amely
lélegzetellálító látványt nyújtott. Tollai mintha tűzben égtek volna,
szárnyaival kecsesen csapkodta a levegőt. Amikor újra felénk fordult,
szárnyai végének segítségével ismét kopogott az ablakon, majd a csőre
úgy nézett ki, mintha mosolyogna, bár a látvány kicsit bizarr volt.
- Sid! - kiáltottunk fel egyszerre nővéremmel. A megkönnyebbülés hatására egy sóhaj szökött ki belőlem.
- A többiek hol vannak? - kérdeztem a fiútól, noha tudtam, hogy valószínűleg úgysem hallja amit mondok.
-
Itt vannak ők is - jött a válasz helyette Matt-től, aki felfelé
mutatott. Ezek szerint felettünk repültek. Kíváncsiságom erőtt vett
rajtam és próbáltam úgy kinézni az ablakon, hogy felfelé minél többet
lássak, esélytelenül. Így csüggedten helyezkedtem vissza a kényelembe,
és inkább a tájat pásztáztam. Csodálatos volt, ahogy elterült alattunk
az ország. Hegységek, dombok, folyók tarkították a földet, mintha valaki
kis színes foltokat festett volna egy lapra. Még a Föld görbületét is
ki tudtam venni. Az izgalom érzését felváltotta a nyugalom, és Jaylin is
megszorította a kezem, majd bíztatóan mosolygott rám. Most először
éreztem azt, hogy küldetésünk Svédországba nem lesz hiábavaló, és hogy
sikerrel járhatunk.
Sziia!
VálaszTörlésImádtam ezt a részt is. Nagyon tetszik, hogy sokszor új dolgok derülnek ki a lányokról például, amikor kiderült, hogy Jane ért az autókhoz mkst meg, hogy Jayline beszél svédül. Kíváncsi vagyok milyen lény lehet Dale. Remélem hamarosan kiderül. Nagyon kíváncsi vagyok arra is, hogy mi fog történni a sámánnal való találkozásnál és, hogy tud e nekik csinálni tárolót, amiben tarthatják a szirmot. Kíváncsian várom a folytatást. :)
Viki^^ :*
Szia!
TörlésElöszőr is köszönjük a véleményt.^^ Örülünk, hogy ez a rész is elnyerte a tetszésedet. Igyekszünk mindig valami újabb és újabb információmorzsát ejteni, hogy még a lazább részek se legyenek unalmasak. Néhány fejezet múlva kiderül, hogy sikerrel járnak-e Svédországban, illetve hogy milyen lény is Dale (szép sorban pedig majd a többiek is megmutatják igazi valójukat). Egyébként van rá tipped? :)
Puszi: Lexi (: