15. fejezet - Jaylin

Sziasztok! 

Itt a 15. fejezet, sajnos kissé megkésve. De kevés időnk volt géphez ülni, és akkor is sok más dolgunk volt. No, de elég is a kifogásból, a lényeg, hogy megjöttünk, és emiatt a 16. fejezet nem fog csúszni, jön szombaton (hacsak el nem felejtjük).

Kellemes olvasást!

Egy kis zene

Még sohasem repültem életemben, aminek őszintén szólva két oka volt. Egyrészt eddig soha nem utaztunk el családosan, a farm élvezett mindig prioritást, és azt nem tudtuk csak úgy hetekre ott hagyni. Másrészt halálosan féltem a magasban. Még a hintán is tériszonyom volt, gondoljátok hogy éreztem most, több ezer méterrel a föld felett. Mégis rászántam magam arra, hogy néha ki-kipillantsak az ablakon, hiszen valószínűnek tartottam, hogy egy jó darabig nem fogok még repülőn ülni, és nem akartam később bánkódni amiatt, hogy nem néztem meg alaposan a tájat. Lenyűgöző volt, és bár egyszerre rettegtem eme látványtól, másrészt nem bírtam levenni a szemem az alattunk elterülő síkságról. 

Néhány óráig csak a végeláthatatlan földet láttuk, a lepusztult városokat, a kihalt helységeket. Szörnyű volt, hogy mennyire elpusztult ez a világ, hogy a lények mennyi kárt okoztak. Már csak remélni tudtam, hogy a fékevesztett terrornak hamarosan véget tudunk vetni. Az utazás során szerencsére senki nem támadt ránk, így mikor elértük az Atlanti-óceánt, nyugodtan dőltem hátra és néztem a kék eget. Néha-néha felbukkant Jungsu vagy Sid - a méretük miatt tudtam őket megkülönböztetni -, de Dale egyszer sem mutatta meg magát. Mintha direkt titkolózott volna, amit nem értettem. Talán csak kíváncsivá akart minket tenni. Nos, ha ezt akarta vele elérni, sikerült neki. Rengeteg lényt ismertem, aki képes volt a repülésre, így csak találgatni tudtam, hogy mi is ő valójában. 

Lesterrel és Mattel sokat beszélgettünk, ők is meséltek a régi életükről, mi is meséltünk a miénkről. Az út bő kilenc órás volt, és ha nem akartunk lezuhanni, szóval kellett tartanunk a pilótát. Szerencsére ez nem okozott gondot, szerettünk beszélni, és bőven voltak közös témáink. Ahogy telt az idő, úgy egyre többet és többet tudtunk meg a fiúkról. Matt egyre nagyobbra nőtt a szememben, már nem tartottam olyan ellenségesnek, mint eleinte. 

- Ott van Portugália - mutatott előre Lester. Hallottam a hangján, hogy mosolyog, mi pedig amennyire tudtunk, előre hajoltunk, hogy megnézzük mi is a szigetet. 

Ugyan még messze jártunk, és tekintve, hogy már hét óra felé járt az idő - gyors időzóna számolás után erre jutottunk -, így csak egy zöldes-barnás árnyat láttunk, ám így is bukfencet vetett a gyomrom az idegességtől. A Támadás után még pár hétig elérhető volt a tévé-, és rádióállomás, így folyamatosan jelentették, hogy nem csak országszerte, de a világon mindenhol támadásba lendültek a szörnyek. Így nem reménykedtem abban, hogy Európában kevésbé leszünk életveszélyben, ugyanakkor mindig nagyon szerettem volna eljutni erre a földrészre. Az élet fintora, hogy az utazás oka nem a szórakozás volt, hanem hogy megtaláljunk egy sámánt, aki talán már rég halott, hogy készítsen nekünk hét dobozkát, amibe elzárhatjuk a mágikus szirmokat, hogy a gonosz, vérszomjas lények ne találjanak rá. Igen, tudom, ha valaki nekem ezt egy hónapja mondja, képen röhögöm. 

- Hogy fogunk tankolni? - kérdezte Jane. Jó kérdés volt, nem hiszem, hogy minden töltőállomáson van kihelyezve repülőbenzin. Vagy talán be kell törnünk egy itteni raktárba is?

- Hoztunk magunkkal üzemanyagot- magyarázta Matt. 

- De csak Svédországig elég, szóval ott újra keresnünk kell egy bázist, ahol találunk még - szólt közbe Lester.

- Hol fogunk leszállni? - kérdeztem. Nyilván repkedhetünk körbe-körbe, míg találunk egy repteret. 

- Jó kérdés - sóhajtott a férfi. Ekkor oldalról kopogást hallottunk. Jungsu tűnt fel mellettünk, és mikor mi kérdőn ránéztünk, ő csak intett a fejével, majd elénk repültek. - Azt hiszem ők előremennek szétnézni. 

Ekkor Matt megpróbálta elmutogatni - több-kevesebb sikerrel -, hogy próbáljanak keresni valamilyen leszállópályát. Hogy ezt végül a főnix megértette-e avagy sem, az jó kérdés. Mindenesetre ő és Sid előre repültek, míg Dale velünk maradt. Hacsak mondjuk nem tündér és olyan pici, hogy nem látjuk. A gondolatra hangosan felröhögtem, mire a többiek kérdőn rám néztek. Mikor elmeséltem, hogy elképzeltem a férfit picike szárnyakkal, zöld kis levélruhában - tudjátok, mint Csingiling -, a többiek velem együtt kacagtak. Nagyjából húsz perc múlva a fiúk visszajöttek, és előttünk maradtak, így tudtuk, hogy azt akarják, hogy kövessük őket. 

Újabb húsz perc múltán elértük Portugália partjait, és pár kilométerre az óceántól a fiúk találtak egy akkora betonpályát, ahol a gépet Lester nyugodtan letehette. Tekintve, hogy ez egy elég kicsi repülőgép volt, így nem okozott túlságosan nagy gondot, hogy nincs kifutópálya, de így is rizikósra sikeredett a leszállás. Ahogy a rotorok leálltak, mi ki is léptünk a szabadba. A lábam úgy elzsibbadt, hogy alig tartotta meg a súlyomat. Ahogy megláttam a hatalmas parkolóhelyeket, azonnal leesett, hogy ahol állunk, egykoron egy kamionos pihenőhely lehetett. Közelebbről már láthatóvá váltak a már gyomokkal benőtt utak, a lepukkant benzinkút és egy motel maradványai. 

- Szétnézünk? - kérdeztem a húgomtól, fejemmel a motel irányába intve. 

- Miért ne? - rántotta meg a vállát Jane. Mikor felhoztuk Jungsunak az ötletet, először nem volt elájulva a gondolattól, hogy ketten menjünk egy épületbe, aztán persze felemlegettük neki, hogy nem vagyunk mi olyan védtelen kislányok, mint amilyennek hisz bennünket. Nyár lévén még nem volt olyan sötét, de a biztonság kedvéért magunkkal vittünk egy-egy elemlámpát. Az este leszállta előtt még belefért egy gyors körút.

- Ezt vigyétek magatokkal - dobott nekünk egy adó-vevőkészüléket. Mi fogtuk a két plusz táskát, amit magunkkal hoztunk, és elindultunk az épület felé. Míg mi felfedezősdit játszottunk, addig a fiúk megtankolták a gépet és szétnéztek a benzinkúton, hátha van ott némi üzemanyag, vagy az épületben némi felhasználható cucc. 

Nagyjából öt percnyire volt a motel, hamar odaértünk, és mindenféle késlekedés nélkül bementünk. Bent mindent mocsok és por birított, valószínűleg a Támadás óta nem járt erre senki. Nem mertünk szétválni, mert csak egy adó-vevőt kaptunk, és ketten könnyebben ki tudtuk hárítani a nem várt támadást is. Először lenn néztünk szét, itt volt egy hatalmas hall, az étkező és a konyha. Mondanom sem kell, nem találtunk túl sok hasznos dolgot. Az összes étel megromlott itt, egyedül csak a fűszereket tudtuk elhozni, és némi száraztésztát és mákot. Megvan a vacsoránk. Találtunk pár bontatlan innivalót is, néhány doboz gyufát, két ételhordozót és pár éles kést. A hallban viszont semmi érdemleges dolgot sem találtunk, így gyorsan felsiettünk az emeletre, ahol a szobák voltak. Mondanom sem kell, némelyikbe szinte félve léptem be. És a legtöbb esetben a félelmem nem volt alaptalan, olyan tömény doh és ürülék szag fogadott, hogy a legtöbbnek nem léptünk át a küszöbét. Némelyik azonban egész tűrhető állapotban maradt, így azokat teljesen kifosztottuk. Többek között találtunk egy teljesen új elemlámpát - már amennyire új lehet valami ebben a világban -, néhány klassz ékszert vagy karórát, tiszta, ámde dohos ruhákat. Pár mosás és ki is jönnek a foltok. Sajnos ezt itt nem tudtuk megoldani, se víz, se áram nem volt az épületben. Jane-nel felváltva nyitogattuk a szobákat, én az egyik oldalon haladtam, míg ő a másikat fésülte át. 

- Jézusom - hallottam meg a húgom elképedt hangját. Mikor átnéztem a válla fölött, olyan látvány fogadott, amitől felfordult a gyomrom. Az ágyon ugyanis két rothadó test hevert, méghozzá egymáson. Azt hiszem mindenki érti a célzást, ha azt mondom, a párt épp egy elég erotikus jelenet közben érte a halál. Azon nyomban becsuktam az ajtót, a halál és doh olyan őrült elegyet alkotott, amitől legszívesebben kiadtam volna a repülőn megevett szendvicset. 

- Azt hiszem végeztük a kutatással - sóhajtottam fel. A látvány annyira bizarr volt - még akkor is, hogy szinte már csak a csontvázak maradtak -, hogy egy időre elegem lett a szobák nyitogatásából.

- Egyetértek - bólintott Jane. - Azért kíváncsi lennék arra, hogyan haltak meg. Nem hiszem, hogy egyszerre kaptak szívinfarktust.

- Szerintem az a legjobb, ha nem tudjuk meg. Szellemek ugyan nem léteznek, de még véletlenül sem akarom megtudni, hogy nincs igazam. - Már a gondolatra is kirázott a hideg. Nem attól, hogy nincs igazam, hanem attól, hogy a szörnyek mellett még a szellemek is valóságosak. 

Már félúton jártunk a lépcsőnél, amikor lentről ajtócsapódást hallottunk. A zajra mind a ketten összerezzentünk, arról nem is beszélve, hogy hirtelen milyen baljós érzet fogott el.

- Mennyi az esélye, hogy a huzat volt? - kérdezte a húgom halkan.

- Nem sok - néztem ki a földszinti ablakon. A fák lombjai rezzenéstelenül álltak, nem valószínű, hogy a kánikula közepén szélvihar támad. Mielőtt újra megszólalhattam volna, hátulról halk, ámde ritmusos kopogást hallottunk. Érdekes volt, mintha valaki kalapáccsal ütögette volna a padlót. 

- Előre mész, vagy fedezel? - Jane hangja megremegett, amiért nem hibáztattam. Az én térdem is táncot járt a félelemtől. 

- Fedezlek - mondtam végül, mire a húgom lassan elindult előre. Én folyamatosan hátra nézegetve lépkedtem mögötte, és igyekeztem egyszerre nem halálra rémülni és helyesen lépni. Mire leértünk a maradék lépcsőfokon, a szívem a torkomban dobogott. A fal mellett haladva indultunk el a kijárat felé, hogy még véletlenül se kerüljön senki sem a hátunk mögé. Igaz, így be voltunk szorítva a falhoz, de még mindig jobb így, mint hirtelen tőrt kapni a két lapockád közé. Mikor már azt hittük, hogy épségben kiérünk, újra meghallottuk a dobogást. Azonban ezúttal duplán. Én a lépcső felé kaptam a fejem, míg a húgom a konyhába vezető ajtót figyelte. Mintha egy előre megrendezett színdarabban lennék, egyszerre jelent meg a két idegen. Nem kicsit lepődtem meg, mikor a férfin végignézve megláttam, hogy deréktől lefelé egy kecskéhez hasonló lábakban végződik. 

- Ezek... szatírok - nyögtem ki döbbenten. Anno a kerberoszon és a minotauruszon is meglepődtem, hát akkor gondolhatjátok milyen mélységesen ledöbbentem a két... lény láttán. 

- Na, kislány, ez igazán csúnya szó - mondta az a férfi, aki épp engem nézett. - Jobban szeretjük a faun kifejezést.

- Nem tudom, Narniában a faunok valahogy kevésbé tűnnek... fenyegetőnek - mondta ki hangosan Jane azt, amit épp én is gondoltam. Néha úgy éreztem, olyanok voltunk, mint az ikrek. Ráéreztünk egymás gondolatára. 

- Nem minden olyan, mint a mesékben - ingatta a fejét a konyhaajtóban álló alak. 

- Mit akartok? - tértem rá a lényegre. Nem sok kedvem volt velük társalogni. 

- Csak egy kis játékra vágyunk - lépett egy kicsit közelebb a lépcsőnél álló alak. Mivel kócos, szőke hajához kék szem és angyali külső társult, így magamban elneveztem szépfiúnak. A másik pasi is hihetetlenül jóképű volt, de a sötét haja és borostás arca veszélyes kinézetet adott neki volt, így őt magamban csak rosszfiúnak szólítottam. Bár valószínűleg mind a ketten azok voltak, valahogy meg kellett őket különböztetni.

- Miért van olyan érzésem, hogy nem Monopolyt akartok játszani? - kérdezte Jane gúnyosan. Ismertem már, akkor ilyen szarkasztikus, ha nagyon ideges. Ahogy a szeme sarkából rám pillantott, azonnal tudtam, mit akar. Egyszerre hajoltunk le és kaptuk ki a bakancsunk szárából a kiskést, mely eddig a bokánkra kapcsolt tokban rejtőzött. Húgom szilárdan tartotta a pengét, támadásra kész volt, én azonban kissé ügyetlen voltam a bal kezemmel. Úgy éreztem, lassan már leszedhetjük a gipszet a jobbról, de Pandora azt mondta, míg odavagyunk, mindenképp legyen rajtam, és ha hazajövünk, majd megvizsgálja. 

- Nézd csak, a kicsi cicáknak karmuk is van - gúnyolódott a rosszfiú. Nagyon szívesen élesítettem volna a körmömet az arcán, de volt egy olyan érzésem, hogy fel voltak rá készülve.

Mielőtt valami elméset válaszolhattam volna, a szépfiú nekem rontott. Bő két méter magas volt, izmos és rohadt gyors. Nekem egy kis kés, egy törött kar és a józan eszem jutott. Nem túl jó a felállás. Mikor a lábával felém rúgott, sikerült épp időben elhajolnom, és oldalra vetődnöm anélkül, hogy a sérült kezemet megütöttem volna. Fel akartam kelni a földről, de a pasi nem hagyott, azon nyomban a derekamra feküdt, a kezemet pedig a fejem fölé szorította.

- Csalódást okoztál - sóhajtott színpadiasan. - Azt hittem harciasabb leszel.

- Igen? Jól hitted - mondtam, és a begipszelt karomat kicsúsztattam a támaszából és egyenesen arcon vágtam vele. Abban a pillanatban lepattant rólam és a vérző orrához kapott. Még szerencse, hogy már nem fájt minden egyes megmozdulásnál a kezem, különben én is épp úgy jajgatnék, mint ő. 

A biztonság kedvéért visszahelyeztem a karom a kendőbe, és úgy támadtam rá. Sajnos ő ezt észre vette, és sikerült elugrania az ütésem elől. A szemem sarkából láttam, hogy Jane is harciasan küzd a maga szörnye ellen. A faun ismét felém rúgott, én pedig elhátráltam előle. Sokáig ment ez a huzavona, ám egyszer nem reagáltam elég gyorsan és ő a patáival gyomorszájon vágott. Levegőért kapkodva rogytam a földre, mikor a szépfiú elém lépett, megragadta a hajam, majd a falhoz vágott. Tisztességtelen húzás volt, így is épp eléggé elkábultam, nem kellett volna még meg is ráncigálnia. 

- Most lett belőled elegem - sziszegte az arcomba. 

- Az érzés kölcsönös - nyögtem ki, mikor levegőhöz jutottam. - Elég szépen megduzzadt az orrod. Nem hiszem, hogy olyan sok nő keresné majd a társaságod.

- Hülye ribanc - mondta, majd pofonra emelte a kezét. Még védekezni sem tudtam, a kés az ütéskor kiesett a kezemből és úgy bevertem a két vállam, hogy még mindig zsibbadt. Így csak becsuktam a szemem és vártam, hogy lecsapjon. Azonban ez elmaradt, helyette meghallottam, hogy a szépfiú halkan felnyög, majd elereszt. A férfira nézve láttam, hogy a kezét a combjára szorítva fekszik, ujjai között ömlött a vér.  

- Köszönöm - néztem a húgomra, aki a kezében a véres kést szorította. Ő annyira megdöbbent a saját tettén, hogy még a fegyvert is elejtette. Amikor körbenéztem a másik faun épp mögénk akart lopózni, de én gyorsan megfordítottam Jane-t majd abban a pillanatban torkon rúgtam a faunt. 

- Köszönöm - mondta ezúttal a húgom. - Most tűnjünk innen! - Egymás kezét fogva rohantunk ki a szabadba, egyenesen a többiekhez.

- Mi történt? - kérdezték egyszerre. Mi egymást túlkiabálva próbáltunk mindent elmesélni, de az adrenalintól úgy fel voltunk pörögve, hogy szerintem nem sokat értettek belőle. A mese végén úgy döntöttek, hogy a négy fiú felváltva fog őrizni, míg mi alszunk, ma már nem mertünk elindulni. Sötét volt, a gépet nem hagyhattuk itt, és Lester sem bírt volna újabb öt órát vezetni egészen Svédországig. Így ott maradtunk az egykori kamionos megálló helyén, a repülőgép takarásában. 

Aznap este már nem volt étvágyunk, így rögtön nyugovóra tértünk. Nem telt el öt perc, én már úgy aludtam, mintha egy heti alvást kellett volna bepótolnom. Szerencsére az estét megúsztuk mindenféle támadás nélkül, a faunok biztos a sebüket nyalogatták. Reggel egy gyors reggelit követően fel is szálltunk a repülővel. Dale a változatosság kedvéért most sem mutatta meg, hogy milyen lény is valójában, és megkérdezni nem akartuk, így továbbra is maradt a kíváncsiskodás. Már csak pár óra és megérkezünk az úticélunkhoz, és én csak remélni mertem, hogy ez az egész felhajtás nem volt hiába való.