13. fejezet - Jaylin

Hello!

Hát elérkeztünk ehhez is. Az első olyan fejezet, ami korábban nem volt itt olvasható. Kicsit rövid, kicsit lassú rész, de fontos momentumokat tartalmaz. Remélem elnyeri a tetszéseteket! Kellemes olvasást!

A hangulat kedvéért

Órákig utaztunk csöndben, céltalanul az utakon. Nem tudtuk, merre menjünk, mit csináljunk. Nem jöttünk még rá a következő szirom helyére, de féltünk attól, hogy újra ránk találnak. Ha lehunytam a szemem, még mindig előttem volt a férfi tébolyult mosolya, és furcsa, érthetetlen mondatai. Az utunknak végül az éjszaka vetett véget. Sötét volt, és a világító reflektorok miatt túl nagy feltűnést keltettünk volna, így megálltunk Dél-Dakota egy kicsiny városában. Szétszéledtünk, és nagyjából tizenöt perc keresgélés után találtunk egy házat, ami elég nagynak bizonyult ennyi embernek, mégsem tűnt lelakottnak és volt áram és víz. Úgy határoztunk, hogy kora reggel gyors hajtóvadászatra indulunk és beszerzünk néhány melegebb ruhát, mert idefenn éjszakon sokkal hidegebbek a nappalok és az éjszakák. Miután megvacsoráztunk, Jane-nel felhívtuk a szüleinket, hiszen már elég régóta nem beszéltünk velük. Jó volt újra hallani a hangjukat, könny szökött a szemembe a megkönnyebbüléstől. Röviden elmeséltük a szirom megtalálását, mire a szüleink óvva intettek minket, hogy vigyázzunk magunkra, de egyúttal nagyon is büszkék ránk, hogy segítségükre vagyunk. Úgy tíz óra tájban a többiek nyugovóra tértek, az őrködést ezúttal Siddel kezdtem, aminek nagyon örültem, a srác mellett mindig jó kedvem volt. Mellette úgy érezte az ember, hogy ez az egész nem is olyan szörnyű. Hogy van remény. Hogy megéri mosolyogni.

- Hogy tudsz mindig ilyen optimista lenni? - kérdeztem halkan a fiútól. Anubisz ezúttal nem a húgom mellé feküdt le, hanem mellém, és csöndesen a cipőmet rágcsálta. Tekintve, hogy még elég kicsikék voltak a fogai, komoly kárt nem tudott okozni a lábbelimben, így hagytam, hadd nyálazza össze azt.

- Valakinek muszáj - rántotta meg a vállát, mintha minden olyan természetes lenne. De én láttam a szemében a szomorú fények csillanását. Tekintve, hogy a jobb oldalamon ült, így a begipszelt kezemmel csak ügyetlenül tudtam megpaskolni a vállát. Rám nézett, halványan elmosolyodott, és kissé megszorította az ép ujjaimat. Néhány hét alatt rettentően a szívemhez nőtt, mintha a soha nem létezett öcsém lett volna. Szemüvegén - melyet csak éjszaka és a laptopozás közben viselt - megcsillantak a lángok, melyet a nappali közepén raktunk. Mert bár víz és áram volt, hiába kapcsoltuk be a fűtést, az nem működött. - Tudod, én vagyok a bátyám egyetlen támasza. Szeretném, ha érezné, hogy nem kell miattam aggódnia, jól megvagyok. És persze én is szeretném azt hinni, hogy minden jóra fordul. Mi irányítjuk a sorsunkat, de ha csak folyton szomorkodunk, attól semmi sem lesz másképp.

- Milyen bölcs lettél hirtelen - löktem finoman vállon. Sid mosolya kiszélesedett, és viszonozta a baráti lökésemet.

- Köszönöm. - Nem igazán tudtam, miért mond köszönetet, de mielőtt megkérdezhettem volna, ő elterelte a témát. - Vajon hol lehet a következő szirom?

- Fogalmam sincs - ráncoltam össze a homlokom, majd elővettem a táskámból az összehajtogatott papírlapot. Gyönyörű kézírással volt ráfirkantva a vers, amit azonban hiába olvastunk el újra és újra, még kiindulási pontot sem találtunk. - Az előző is elég zagyva volt, de ez...

- Az első két mondat valószínűleg a virágot írja le - mondta homlokráncolva Sid. - Bár nem tudom, hogy jön ide a násztánc - húzta fel az egyik szemöldökét. Halkan felnevetettem, nehogy felkeltsem a többieket.

- Ez a mondat lesz a fontos: Utad meglátod, ha a vörös embert megtalálod - olvastam fel hangosan a mondatot. - Csak ki lehet az a vörös ember?

- Indián? - kérdezte a fiú. - Rézbőrűnek hívták őket. 

- Több ezer indián élhet köztünk. Honnan tudjuk, kit kell keresni? - Jónak tartottam magam a találós kérdésekben, azonban ez a feladvány már erős túlzás volt. - Szerinted mi miért nem érezzük a szirom... kisugárzását?

- Van egy elméletem - tolta feljebb a szemüvegét az orrán. - Persze csak akkor, ha igaz volt, amit az az őrült mondott.

- Éspedig?

- Emlékszel még mit írt a jóslat? - kérdezte egy széles mosoly kíséretében. Természetesen nem. Alig telt el pár nap azóta a nap óta, én mégis legalább egy hónapnak éreztem. - Csak az igaz szívűek találhatják meg a szirmokat. 

- Akkor nem pont éreznünk kellene? - Hülyeség volt az egész, de felkeltette a kíváncsiságom.

- Nem. Eddig senki sem találta meg a szirmokat, talán azért, mert a sámánok valamilyen varázslat segítségével elzárták ezeknek kisugárzását. Talán a barlang volt az, de lehet a láda - rántotta meg a vállát. Érdekes feltevés. - Így a gonoszok nem találhatták meg, csak az igaz szívűek. De most, hogy "kiszabadult" a varázslat hatása alól, a gonoszak érzik az erejét. 

- Miért? - tettem fel a leglényegesebb érzését. 

- Azt már nem tudom - ráncolta a homlokát. - Talán az ereje olyannyira erős, hogy tudják, bajt jelent rájuk. És mivel ránk ártalmatlan, mert tiszta szívűek vagyunk, így ezt mi nem érezzük.

- Megfájdult a fejem - sóhajtottam fel. Igazat beszéltem, ettől a sok kacifántos magyarázattól tényleg lüktetni kezdett egy ér a halántékomon. - Kár, hogy nem tudunk megkeresni egy sámánt, hogy készítsen valamilyen tartót, amiben lezárhatjuk a szirmokat és elrejthetjük az erejét. 

- Sajnos a sámánok mind meghaltak - hallottunk meg egy mély, dörmögő hangot. Nem sokon múlott, hogy ijedtemben felkiáltsak, de még időben megláttam, ahogy Lester mocorogni kezd. 

- A szívbajt hozta rám - mondtam a kezem az említett testrész felé téve. - Miért nem alszik?

- Akartam, de aztán meghallottam, miről beszélgettetek - mondta felkelve. Leült mellénk a kicsi kanapéra, hogy ne kelljen átkiabálnia az egész szobán. - Nagyon jó elméleted van, valószínűnek tartom, hogy tényleg úgy történt minden, ahogy mondtad.

- Köszönöm. - Sid boldog vigyora egy pillanat alatt felragyogott. 

- A sámánok és varázslók az egyetlenek, akiknek varázserejük van - kezdett bele a magyarázatba Lester. - De ne olyan csiribú-csiribá módon képzeljétek el. Voltak varázsigéik, de a főzetek nélkül ezek nem működtek. Nem volt pálcájuk, egy intéssel sem tudtak valakit békává változtatni. Mindenhez főzet kellett. 

- Mint a Bűbájos boszorkákban? - kérdeztem, de mikor megláttam az értetlen kifejezésüket, csak legyintettem. - Nem lényeges.

- A különbség csupán az, hogy míg a sámánok erejüket az emberek védelmére és gyógyítására használták, addig a varázslók gonosz célok megvalósítására - magyarázta Lester.

- Szóval az egyetlen lényeges különbség az erejük... eredetében és céljában van? - kérdezte Sid.

- Úgy van - bólintott az idős férfi. 

- Honnan tud maga ennyi mindent? - szaladt ki belőlem óvatlanul a kérdés. - Már bocsánat, de...

- Semmi gond - nevetett fel. - A feleségem varázslény volt. Pontosabban főnix.

- Nancy néni - mosolyodott el szomorkásan Sid.

- Na, várjunk egy pillanatot - emeltem fel a kezem. Lassan minden tisztázódott. - Ezek szerinte te és Jungsu...

- Főnixek - kelt fel Jane is a földről. - Ez megmagyarázza a lángoló szárnyakat.

- És te miért nem alszol? - néztem rá morcosan.

- A beszélgetés sokkal érdekesebb - rántotta meg a vállát. Lassan elénk sétált, leült velünk szemben a földre Anubiszt az ölébe vonva. - Én azt hittem a főnixek... madarak.

- Ha teljesen átalakulunk - bólintott Sid. - De van részleges átalakulás, mikor csak a szárnyunk nő ki. Ez több fajnál is van, például Rick is megtudja csinálni, hogy csak egy-egy testrésze alakuljon át. Ha élesebb látást, hallást vagy szaglást akar.

- Remélem, azt soha nem kell majd látnom - borzongtam meg. Míg ez a főnixeknél nagyon is jól nézett ki, addig nem akartam látni egy félig ember, félig farkas lényt.

- Szóval a maga felesége... - kezdett bele óvatosan Jane.

- Sid és Jungsu nagyapjának a húga volt - bólintott a férfi. - A legkedvesebb nő volt, akivel valaha találkoztam. Még az egyetemen ismerkedtünk meg, és szerelem volt első látásra. Sokáig nem mondta el, mi is ő valójában. Persze sejtettem, hogy valamit titkol, de nem akartam kierőszakolni belőle. Aztán mikor megkértem a kezét, sírva fakadt, hogy nem lehet, nem tudom, ki is ő valójában. Akkor elmondta. Természetesen eleinte nem akartam elhinni, de mikor megmutatta a szárnyait ledöbbentem. Nem azon, ami volt, hanem hogy ennyi éven keresztül cipelte a terhet. - Lester olyan beleéléssel mesélt, hogy a szívem is elszorult. Sűrűn pislogtam, hogy a könnyeket a helyükön tartsam, és ahogy a húgomra néztem láttam, hogy ő is a sírással küzd. - De nem adtam fel, újra megkértem a kezét és ő végül igent mondott. Nem akarta elhinni, hogy én így is szeretem. Bár hazudott afelől, hogy mi is ő, nem hibáztattam. Egy ilyen nagy horderejű dolgot az ember nem oszt meg csak úgy fűvel fával. Harminchárom évig éltünk boldog házasságban.

- Mi történt? - kérdeztem csöndesen, bár tudtam a választ.

- A Támadás - sóhajtott fel. Egy darabig csöndesen hallgatott, és ahogy szemem sarkából Sidre néztem, láttam, hogy ő is könnyekkel harcol. - Épp kirándultunk, mikor ránk támadtak. Nancy a végletekig harcolt, de az ellenség túlerőben volt. Három küklopsz támadt ránk, és bár kettőt legyőzött, súlyos sebeket szenvedett. A harmadik végül akkorát ütött rajta, hogy átütötte egy ház falát. A küklopsz ugyan elment utána, de Nancynek már késő volt. - Szaggatottan felsóhajtott, látszott rajta, hogy nem biztos, hogy képes végig mondani. Jane-nel egyszerre tettük a kezünket a férfi térdére. - Belső vérzése volt. Mikor mellé értem, már haldoklott, vért köhögött fel. Azt mondta, hogy vigyem a lányaimat a táborba és keressem meg a fiúkat, hogy megbizonyosodjak, rendben vannak-e. Mikor megígértem neki, ő elmosolyodott és becsukta a szemét.

- Sajnálom - suttogtam halkan. - A lányai jól vannak?

- Igen - mosolyodott el halványan. - Mindketten a Phoenix melletti menekülttáborban vannak.

- Ha ön ember, de Nancy főnix volt, akkor a lányaik...? - tette fel tétován a kérdést a húgom. Próbálkozott olyan vizekre evezni, ahol kisebbek voltak a hullámok. És a zátonyok. Lester értékelte a próbálkozást, mert halványan elmosolyodott.

- Ők is emberek - bólintott. - Egy ember és egy varázslény kapcsolatának... gyümölcse legtöbbször ember lesz, de ritkán meglehet, hogy ő is varázslény lesz, bár ennek esélye egy az öthöz.

- Nem szokott... keveredés lenni? - kérdeztem, mire a férfi halkan felkuncogott.

- Nem. Tudjátok Nancy sok mindenre megtanított. Tőle tudok annyi mindent a varázslényekről. Nagyon hiányzik. De hálás vagyok azért, hogy a fiúk itt vannak nekem. Meg most már ti is.

- Köszönjük - mondtuk egyszerre a húgommal.

Alig vártam, hogy megtaláljuk a szirmokat, és véget vessünk ennek a szenvedésnek. Túl sok ártatlan ember halt meg, túl sokan vesztették életüket. Túl sokan vesztették el szeretteiket.

- Biztos, hogy az összes sámán halott? - kérdezte szomorúan Sid.

- Azt hiszem, igen - válaszolta Lester. - A Támadás kezdetekor a varázsló - mint már tudjuk -, mindenkit megölt. Talán ismerte a legendát, épp ezért szeretett volna tőlük megszabadulni. Bár azok, akik látták a jövőt, már rég nem élnek köztünk, a leszármazottaik igen. Vagyis én így hallottam.

- Nem mindegyik - jött egy újabb hang a tömegből. Ezúttal Matt kelt fel a földről és lépett mellénk. - Egy még él. Csak nem Amerikában.

- Honnan tudod? - kérdezte felvont szemöldökkel Jane.

- Édesanyám Svédországból származik, ő mesélt egy nagy hatalmú sámánról, amikor még kicsi voltam. Mára már legalább nyolcvan éves lehet, de szerintem ő még él. Anya szerint nagyon jól értett ahhoz, hogy eltüntesse a nyomait - magyarázta Matt. Hogy került vajon egy sámán Svédországba? És miért pont oda?

- Hogy jutunk el oda? És találjuk meg? - kérdeztem szemöldökráncolva.

- Talán ebben tudok segíteni - mosolyodott el Lester. - Három évig szolgáltam a katonaságban a légierőnél.

- Engem már meg sem kérdeztek? - kérdezte csöndesen Jungsu.

- Hát itt senki sem alszik? - Minek is őrködtünk egyáltalán?

- No, mi a terv? - Mintha nem is hallotta volna a felháborodott kérdésem.

A terv az volt, hogy másnap reggel mindent megbeszélünk a többiekkel. Hosszú, hosszú nap várt ránk.