1. fejezet - Jaylin

Sziasztok!


Mint már említettük, a régebbi, túl hosszú fejezeteket kettébontva és átnézve tesszük közzé újra. Íme, itt is van az első, Jaylin szemszögéből. A második rész pár nap múlva érkezik, addig is jó (újra)olvasást! :)

Egy kis zene

Jaylin

Halk léptekkel osontam végig a csöndes hallon. Rajtam kívül a húgom volt itt az egyetlen élőlény ebben a kihalt irodaépületben. Legalábbis reméltem, hogy így van. Egy ajtóhoz léptem, és magamban azon imádkoztam, hogy nyitva legyen. Az imáim meghallgatásra találtak, ugyanis mikor lenyomtam a kilincset, az akadály nélkül mozdult. Óvatosan belestem a szobába, és pár másodpercnyi hallgatózás után beléptem. A helyiség szinte üresen tátongott, akárki is volt korábban ebben az irodában, sietősen távozott. Papírok hevertek a földön, a kuka felborult, tartalma a padlóra hullt, a hatalmas, polcos szekrény előtt szétszórt könyvek feküdtek.

Letettem a hátizsákom az ajtó melletti falhoz, majd a jókora tölgyfaasztalhoz léptem, melynek fiókjai ugyan nyitva voltak, de semmi értékeset nem tartalmaztak. Csupán iratok, gemkapcsok és némi aprópénz hevert benne. Ezután feltúrtam a szekrényt, ahol találtam két tábla rejtett csokoládét, pár elemet, egy elemlámpát, valamint egy levélbontókést. Sosem lehet tudni, mi mire lesz még jó. Tovább keresgéltem, de semmi hasznosat nem találtam egy kevés bontatlan háztartási kekszen kívül. Belepakoltam a cuccokat a táskámba, majd kiléptem a hallba.

- Találtál valamit? – kérdezte Jane.

- Nem sokat – mondtam szomorúan, majd gyorsan felsoroltam a dolgokat, melyekre ráleltem. – És te?

- Volt ott egy apró hűtő, abban találtam néhány konzervet és pár üdítős italt, mindössze pár napja jártak le – mesélte széles mosollyal az arcán. – Valamint egy kisebb elsősegély ládát is, szinte bontatlanul.

- Remek. – Épp ideje volt, kezdtünk kifogyni a kötszerből. Húgomra pillantva azonban hamar észrevettem, hogy valami nem stimmel. – Mit rejtegetsz a pulóvered alatt? – kérdeztem gyanakodva, csípőre tett kézzel. 

- Csak őt – mondta, majd óvatosan kiemelt egy apró, fekete szőrcsomót. Kis szemlélődés után észrevettem, hogy egy kutyát tart a kezében. – Jane!

- Tudom, így is alig van kajánk és bajt hozhat a fejünkre, de nem hagyhatjuk itt egyedül. Biztos elpusztulna – mondta már szinte könyörögve. Sajnáltam szegény jószágot, de így is kevés élelmünk volt. Viszont arra rájöttünk, hogy a szörnyek valamilyen ismeretlen okból nem bántották az állatokat. Talán mert úgy gondolták, nem árthatnak nekik. És az állatok szaga sokkal erősebb volt az emberekénél, így elrejtve bennünket a démonok éles szaglása elől.

- Ám legyen – sóhajtottam, mire Jane diadalittasan a levegőbe bokszolt. – De te magyarázod ki magad anyáéknál. – Húgom szólásra nyitotta a száját, de végül nem volt alkalma megszólalni. A kis szőrgolyó halkan nyüszíteni kezdett, majd a fejét testvérem vállába fúrta. Pár pillanattal később én is meghallottam azt, amitől a kutya megijedt. Halk lépteket hallottunk a bejárati ajtó felől.

- Erre – ragadtam meg Jane karját, majd berántottam a mögé az ajtó mögé, ahol nemrégiben kutakodtam. 

Intettem neki, hogy bújjon az asztal alá, és maradjon csöndben, én pedig addig hallgatózok. A léptek lassúak és halkak voltak, akár egy nagydarab, ámde óvatos lényé. Ahogy kikukucskáltam a kulcslyukon, már láttam, mivel is volt dolgunk. Egy két méter magas, széles vállú, zöldbőrű ork az. Alsó állkapcsából két hatalmas agyar nőtt ki, kezében jókora kalapácsot hurcolt. Bamba pofájából csorgott a nyál, szemét résnyire húzta. Undorító, hatalmas és nagyon buta jószág volt. Ez a mi malmunkra hajtotta a vizet, azonban amilyen apró aggyal rendelkezett, olyan nagy erővel bírt. 

- Mi az? – hallottam meg Jane suttogását. Kezemmel intettem, hogy maradjon csöndben, de egy percre sem vettem le a tekintetem az orkról. Odakint és az épületben is sötétség honolt, de az ablakon beszűrődő holdfény épp elég volt ahhoz, hogy kivegyem a körvonalait és arcvonását. 

A következő pillanatban a felé az ajtó felé indult, mely mögött mi magunk is lapultunk. Egy percre megfagyott az ereimben a vér, szinte lélegzetet venni sem mertem, attól tartottam, még a heves szívverésemet is hallja. Ahogy az ajtó elé ért, várt egy kicsit, beleszagolt a levegőbe, majd morogva arrébb mászott. Remélhetőleg csak a kiskutya szagát érezte, és nem vette a fáradságot, hogy alaposan utánanézzen a dolognak. Elindult az egyik folyosó irányába, de olyan lassan vánszorgott, hogy már azt hittem, sosem megy el. Odasiettem az asztalhoz, és intettem Jane-nek, hogy bújjon elő, majd az ajtóhoz osontunk. Még pár percig hallgatóztunk, mikor azonban nem hallottunk semmilyen zajt sem, lassan kióvakodtunk. 

Mindössze tíz másodperc kellett, hogy kilépjünk a szabadba, de én mégis tíz órának éreztem. Ahogy kiértünk, úgy futottunk, mint akit puskából lőttek ki, egyenesen a barlangba, ahol a szüleink aznap este meghúzták magukat. Mivel Jane és én fürgébben és hangtalanabbul mozogtunk, így mi voltunk azok, akik felderítették a környéket. Nagy szerencsénkre az irodaépületet még senki sem fedezte fel korábban. Ahogy megláttam a halványan pislákoló fényforrást, hosszasan felsóhajtottam. A barlang nehezen megkörnyékezhető volt, az idegenek csak akkor látták meg, ha tudták, mit keressenek.

- Megjöttünk – mondtam kissé lihegve, mire édesanyám felpattant és szorosan megölelt engem, majd Jane-t is. 

- Ez meg mi? – kérdezte anya, mikor megérezte a kiskutyát húgom pulóvere alatt. 

- Nem hagyhattam ott – kezdett el magyarázkodni Jane, de anya intett, hogy ne folytassa. Nem haragudott érte, de látszott a szemén, hogy kissé elbizonytalanodott. Szerette az állatokat, de az élelem nekünk is kevés volt, de ha magunkkal visszük a kis szőrgolyót, akkor még egy éhes szájat kell etetnünk. De mikor az ember belenézett hatalmas, csokoládébarna szemeibe, nem tudott neki ellenállni. 

- Találtatok valamit? – lépett mellénk édesapám. Bólintottam, majd megmutattam az aznapi zsákmányom, majd Jane is így tett. – Büszke vagyok rátok – mondta halkan apám. 

Könny szökött a szemembe, mikor meghallottam a mondatot. Kicsi korunktól kezdve jártunk harcművészeti versenyekre, és mikor ezek véget értek, apa mindig odajött hozzánk és azt mondta: „Büszke vagyok rátok”. Mekkorát változott minden. 

Lassan több mint egy éve, hogy a világot káoszba taszították a démonok, szörnyek és mindenféle varázslények. A mesék és legendák, melyekről eddig azt hittük, csak kitaláció, hirtelen megelevenedtek. Megunták a folytonos bujkálást és az elnyomást, ezért július negyedikén lerombolták Washingtont. Ezután jött a többi nagyváros: New York, Los Angeles és a világ fővárosai: London, Tokió, Párizs, mind sorban esett el. Az emberek pánikszerűen menekültek, túlélő táborokat alapítottak és próbálták menteni a menthetőt. Ezután nem a pénz, hanem az élelem lett a legértékesebb dolog a világon. 

- Mennyi idő, míg Atlantába érünk? – kérdezte Jane csöndesen, miközben a még korábban zsákmányolt instant levest ettük. Van nálunk egy edény, amibe az ételt melegítjük, négy műanyag tányér és kanál, valamint két kulacs, melybe vizet töltöttünk minden adandó alkalommal.

- Nagyjából kétnapi járóföldre van innen – válaszolta apa. Atlantában volt a legközelebbi és az egyik legnagyobb túlélő tábor. Mihelyst odaértünk, biztonságban leszünk. Eddig már öt táborhoz próbáltunk meg csatlakozni, de vagy nem találtuk őket, mert odébb álltak, vagy pedig már olyannyira telítődtek, hogy nem tudtak volna már minket is ellátni. 

A falnál a kis szőrgolyó – akinek még mindig nem találtunk nevet – az egyik megmelegített konzervhúst rágcsálta, és úgy tűnik nagyon elégedett volt vele. Nem lehetett tudni, mióta volt ott az épületben, vagy mikor evett utoljára. Mikor mindannyian végeztünk, kisorsoltuk, ki fog először őrt állni. Én voltam az első, két óra múlva, pedig felébresztem apát, akit majd anya fog váltani, végül pedig Jane. Az éjszaka nyugodtan telt, senki sem próbált meg minket megtámadni, semmilyen ijesztő zajt nem hallottunk. A csöndet csak a tűz ropogása és a kiskutya halk szuszogása törte meg. A szőrgolyó szorosan Jane-hez bújva szunyókált, szerencsére egyszer sem ébredt fel az éjszaka.

Másnap kora hajnalban indultunk. Amikor Jane felébresztett, sötétkék szempárjával és kócos, vállára omló hajával néztem farkasszemet. A szemünk színén kívül semmiben sem hasonlítottunk, az ő fürtjei aranyszőkében játszottak, addig az enyémek szinte már feketében. Neki lágy vonású és édes arca volt, addig az enyém éles vonalakkal és már-már ijesztő szemekkel társult. 

Nagyon hasonlított anyára, akinek rövid, sötétszőke hajába mára már ősz hajszálak vegyültek. Élénkkék szeme elvesztette fiatalos csillogását, szeme és szája sarkában szarkalábak gyülekeztek. Az elmúlt egy év nem tett jót a vonásainak, sokkal öregebbnek mutatták, mint amennyi valójában volt. Apa hasonlóképp megöregedett, az ő haját is ősz hajszálak vegyítették, sötétzöld szeme és bozontos szemöldöke volt, orrán fémkeretes szemüveg csücsült. Fájó, elgémberedett tagokkal keltünk fel és indultunk újra útnak. Csendesen, ámde gyorsan haladtunk. Mire feljön a nap, többnyire visszavonulót fújtak a lények, este szoktak vadászni, mikor mi sokkal kiszolgáltatottabb helyzetben vagyunk, így nappal aludtak. Ám így is könnyen összefuthattunk néhány erre kóválygó szörnyeteggel. 

Hűséges kiskutyánk szelíden baktatott mellettünk, nem futkározott, nem kódorgott el, csak néha-néha szaladt előre vagy maradt le, hogy a hangokra füleljen. Ilyenkor ijedten álltam meg, mert tudtam, ő sokkal hamarabb meghallja a közeledő lépteket és felismeri a gonosz lelkeket. Hosszú órákon keresztül baktattunk a hegyoldalakon keresztül, az Appalache-hegység lábánál haladtunk, hogy minél hamarabb Atlantába érjünk.

Épp kiléptünk az erdő árnyékából, mikor messziről egy hangos üvöltést hallottunk, majd pár pillanat múlva megremegett a föld. Valami közeledett. Jane-re tekintettem, aki aprót bólintott, jelezve, hogy ugyanarra gondolunk. Mióta az eszünket tudjuk, tanulunk különféle harcművészeteket és nem félünk bevetni azokat. Intettünk anyáéknak, hogy fogják a kutyust és lépjenek vissza a fák takarásába, mi pedig előszedtük késeinket és legjobb tudásunkat, úgy vártuk támadónkat. Szívem hevesen dobogott, de próbáltam leplezni, nem szabad pánikolnom. Bátorítóan húgomra mosolyogtam, aki viszonozta azt. Újra megremegett a föld, mire a gyomrom lesüllyedt, a szívem pedig a torkomban kezdett el dobogni. Akármi is közeledett, hatalmas volt. Rettegtem, de ezt nem akartam kimutatni, így mély levegőt vettem, és vártam a végzetünk. Már csak abban reménykedtem, hogy ami közeledik, nem vesz észre minket. Különben...