2016. március 7., hétfő

16. fejezet - Jane

Sziasztok!

Technikai okok miatt most egy nagyobbacska kihagyással hoztuk a soron következő fejezetet. Reméljük szombaton már rendesen tudjuk posztolni a folytatást. Mindenesetre addig is jó olvasást kívánunk! :)

Because anywhere but here will do. | 23 Things Only People Who Made It Out Of Their Hometown Will Understand

Az útból hátralévő idő hamar eltelt, főleg hogy az alattunk lévő tájat szemléltem. A nagyobb városok romjainak látványa ugyan elszomorított, de az érintetlen természeti helyek még régi szépségükben pompáztak. Nagyrészt ugyan vízfelszín felett repültünk, mivel Lester szerint ez biztonságosabb volt, még ha kerültünk is így egy kicsit. A folyók kígyókként kanyarogtak, az erdők érintetlen zöldjei békét sugároztak magukból. Ahogy elértük az Északi-tengert - legalábbis földrajz ismereteimből erre következtettem, hogy az - feltűnt Dánia tengerpartja, majd végre a Skandináv-félsziget is.

- Pontosan hova is megyünk? - tettem fel a kérdést Mattnek címezve.

- Kumlába. Szép kis városka, majd meglátod - mosolygott a férfi.

- Még sosem hallottam róla.

- Annyira nem nagy szám. Csak néhány gyára van, na meg persze ott az ország legnagyobb börtöne.

- Remélem, azért elítéltek már nincsenek ott - válaszoltam halkan.

A beszélgetésünk azonban abbamaradt, mivel Lester lassan ereszkedni kezdett, így, legalábbis én biztosan, arra figyeltünk. Egyre közelebbről látszottak a fák, a házak és a hatalmas tó is, amelynek valószínűleg valahol a közelében fogunk landolni.

- Jane! - fogta meg Jaylin a karomat, majd mikor ráfigyeltem, előre mutatott. Először nem hittem a szememnek. Jóval előttünk ugyanis egy hatalmas lény repült. Szárnyai fesztávolsága legalább öt méter volt, bár jóval előttünk szárnyalt, így nem tudtam pontosan meghatározni. A testhossza is lehetett legalább annyi. Bőre sötét színben játszott, a Nap sugarai meg-megcsillantak rajta. Épp arra gondoltam, hogy ez ellen a lény ellen esélyünk sincs, amikor Sid és Jungsu tűntek fel mellette, még mindig főnix alakban. Mivel a testvérek ügyet sem vetettek rá, azonnal kapcsolt az agyam.

- Ez Dale? - tettem fel a nyilvánvaló kérdést, amelyre senki sem válaszolt.

Az utóbbi hetekben láttam jó néhány furcsaságot és átváltozást, de azt hiszem, ez döbbentett meg eddig a legjobban. Tudtam, hogy ő is valamilyen varázslény lehet, de álmomban sem gondoltam volna, hogy léteznek sárkányok is.

A maradék pár percben letaglózva ültem, egyszer néztem rá nővéremre, de valószínűleg benne is hasonló dolgok játszódtak le. A városka határában szálltunk le egy mezőn, amelyet nagyrészt erdő vett körül, és csak egy kis részén látszottak a távoli házak. Kiszállás után jólesett végre megmozgatni elzsibbadt tagjaimat, ugyanakkor rögtön megcsapott a hűvös levegő, amitől azonnal libabőrös lettem.

- Hány fok lehet? - kérdeztem Lestertől, aki még mindig a gépben babrált valamivel.

- Tizenöt - válaszolt. Így már nem is csodálkoztam, hogy fázok, ugyanis egy egyszerű, fekete póló, egy combközépig érő farmer rövidnadrág és túracipő volt rajtam. Nem éppen egy divatmagazin címlapjára való öltözék, de kényelmes volt, és a Támadás óta fő szempontként tartottam magam előtt, hogy az öltözékemben tudjak harcolni is, ha kell.  Kikaptam a hátizsákomból a pulóvert, amely szintén fekete színű volt, és magamra kaptam. A többiek is ugyanígy tettek. Valamelyest jobban éreztem magam, de mihamarabb szereznünk kell melegebb cuccokat.

- Na indulhatunk? - lépett oda hozzánk Jungsu. Valószínűleg ránk való tekintettel jóval arrébb szálltak le, mint mi, és már újra emberi külsővel tértek vissza hozzánk.

- A géppel mi lesz? - kérdezte nővérem.

- Eltoljuk az erdő széléig, és letakarjuk - válaszolt a kérdésre Matt. - Nem hiszem, hogy elvinnék - tette még hozzá, megválaszolva a ki nem mondott kérdésem.

Miután járművünk "biztonságba" került, csöndesen ballagtunk a város felé. Mindenki a saját gondolataiba volt merülve, így én is. Még mindig nem tettem túl magam Dale kilétén, pedig anno Rick átváltozása is hirtelen ért, mint a hideg zuhany. Annyira lefoglaltak a gondolataim, hogy észre sem vettem, amikor az előttem haladók megálltak, így kis híján nekimentem Sidnek.

- Merre tovább? - tettem fel a nyilvánvaló kérdést. Hiába kisváros Kumla, a sámán bármelyik házban megbújhatott, pláne ha tényleg jól el tud rejtőzni. Az esély, hogy időben megtaláljuk, nem sok volt.

- Házról házra? - kérdezte bizonytalanul Matt. Mivel most még Jungsunak sem volt konkrét elképzelése, hol is keressük az öreget, ez tűnt a legjobb megoldásnak. Így rögtön be is mentünk a legközelebbi házba.

Odabent, legnagyobb meglepetésünkre, két idős hölgy üldögélt békésen, mintha a Támadás meg sem történt volna. Éppen kötögettek, majd amikor észrevettek bennünket, riadtság ült ki az arcukra. Nővérem azonban gyorsan tisztázta velük, hogy békés szándékkal jöttünk, és hogy egy férfit keresünk.

- Mi a neve az öregnek? - kérdezte Jaylin Mattől.

- Sokszor emlegette édesanyám... ha jól emlékszem, Klok Gammalnak hívták - válaszolt bizonytalanul a férfi.

- Sajnos nem ismernek ilyen nevű férfit itt - szólalt meg Jaylin, miután még néhány szót váltott a hölgyekkel.

- Nem akarok ünneprontó lenni, de valószínűleg a városka összes lakója ebben az egy házban tartózkodik - vágott közbe unottan Dale.

- Tévedsz. Ebben az utcában minden házban élnek emberek, legalábbis ezt vettem ki a nénik szavaiból - mondta Jaylin mosolyogva. - Mintha a Támadás itt kevésbé lett volna drasztikus.

- Vagy csak a sámán lépett közbe - mondtam ki hangosan a gondolataimat.

- Szerintem nézzünk be a többi túlélőhöz is - ajánlotta Sid, majd úgy is tettünk.

Amikor újra az utcán álldogáltunk, jobban körülnéztem. A környék tényleg úgy nézett ki, mintha a Támadás el sem ért volna ide. A házakon ugyan meglátszott az idő, de ezen felül sértetlenek voltak, mármint ahhoz képest, amilyen épületeket eddig láttunk. Távolabb szemlélődve már ugyanez nem volt elmondható, arra már a legtöbb ingatlan a földdel volt egyenlő. Így hát sorra bekopogtunk a házakba, mindenhol elmagyaráztuk, hogy jó szándékkal jöttünk, és hogy kit is keresünk. A legtöbb helyen idősek nyitottak ajtót, ami eleinte meglepő volt, sehol egy gyermek vagy legalább egy velünk egykorú. Néhányan még angolul is beszéltek, tőlük részletesebben hallhattunk az itt történtekről. Ugyanis az utca lakói mai napig nem tudják, hogyan történhetett, de erre egy varázslény sem tévedt, s bár a város belsőbb részein hallottak zajokat, főleg amikor összedőlt egy-egy épület, de az ott élők is, csodával határos módon, megmenekültek. Valaki időben tájékoztatta őket a Támadásról, így a legközelebbi táborban leltek menedéket. Azt gondoltuk, hogy a sámán állhatott ennek a hátterében, akiről, sajnos, egyik lakó sem hallott semmit.

- Lehetetlen, hogy ne ismerje senki sem - sóhajtottam.

- Ezt én sem értem - ráncolta a homlokát Matt. - Ha anyám hallott róla harminc évvel ezelőtt, akkor nem értem, hogy az idősebbek miért nem. - Az órák óta tartó kérdezősködés után csalódott volt ő is.

- Talán  ők más néven ismerik - gondolkodott hangosan Sid.

- Akkor ugyanott vagyunk, ahol az elején - morogta Dale.

- Nem keresnénk inkább valami melegebb ruhát? Megfagyok ilyen szerelésben - törte meg a beszélgetést Jaylin. Ő is, mint mindannyian, nyáriasan öltöztünk. Én is éreztem, hogy hideg van, de eddig nem zavart, mert bent a házakban kellemes volt a hőmérséklet, és nem tartózkodtunk annyit az utcán, hogy kellemetlen legyen. Eddig legalábbis.

- Még esti szállás után is kell néznünk - szólt Lester Jungsuhoz, mielőtt a fiatalabb férfi reagálhatott volna nővérem megjegyzésére.

- Rendben. - Ennyit mondott végül, majd útnak indultunk a városközpont felé. Órákon keresztül bolyongtunk, még találtunk olyan épületet, amelynek ajtaja és ablaka is van. Valaha egy kisbolt lehetett talán, legalábbis a falon lévő megkopott árutáblákból erre következtettem. Gyorsan szétnéztünk odabent. Két kisebb helyiség és egy falatnyi fürdőszoba kapott helyet az épületben, de nekünk mintha csak maga a mennyország lett volna. A bútorzatot tekintve az eladótérben polcok sorakoztak, igencsak megfogyatkozott árukészlettel, míg a másik szobában egy kis asztal két székkel és egy plafonig érő állványzat állt, kartondobozokkal megpakolva. Mivel odakint igencsak átfáztunk, mihamarabb tüzet raktunk.

- Legalább melegvíz is van - bújtam oda Jaylin mellé, miután a zuhany alatt felmelegedtem. Már amennyi ideig melegen maradhattam, ugyanis hosszú nadrág nem volt nálam, a legtöbbet takaró is csak térdig ért.

Hálózsákjainkat a nagyobbik helyiségben helyeztük el, a székeket pedig beállítottuk az őrhelyre. Az őrködést Jaylin és Dale kezdte, akiket három óra múlva Jungsu és én váltunk, minket pedig majd Sid és Matt.

Tudtam, hogy aludnom kellene, mert hosszú napunk volt, az időeltolódás és az időjárás-változás is megviselt, ám mégsem tudtam lehunyni a szemem. Egyrészt még mindig valamiféle sokkban voltam Dale átváltozásától, ami szerintem érthető, hiszen nem mindennap látja az ember az egyik bajtársát hatalmas sárkánnyá alakulni. Mikor lehunytam a szemem, mindenféle rémképek tódultak lelki szemeim elé ezzel kapcsolatban, így inkább nyitva tartottam. Másrészt pedig fáztam. A hideg fokozatosan kúszott a bőröm alá, ami egyre rosszabb volt. Egy idő után már a pulóver, a plédem és a hálózsák melege is kevésnek bizonyult. Még a fogaim is vacogtak, ezért úgy döntöttem, inkább ülve maradok, és megvárom, hogy rám kerüljön a sor.

- Fázol? - kérdezett rá a nyilvánvalóra Dale.

- Nem, csak Morze-jeleket küldök a fogaimmal a sámánnak - feleltem a kelleténél mogorvábban, amit ahogy kimondtam, már meg is bántam. Semmi okom nem volt rá, hogy szemét legyek a férfival.

- Jól van, Szöszi, akkor üzend meg neki azt is, hogy készíthetne valami jó kaját a fogadásunkra - mosolyodott el, gorombaságomat magára sem véve, és nővérem is csak mosolygott a szarkazmusomon. Ezután, nem kis meglepetésemre, Dale felállt, majd kezembe nyomta a saját takaróját.

- De így meg te fogsz fázni - néztem rá komolyan.

- Nehogy azt hidd! - mosolyodott el huncutul, és tudtam, hogy tényleg ideadná a takaróját. Végül is, ő egy sárkány, és a sárkányok tüzet is tudnak okádni, tehát nem valószínű, hogy fázna. Pláne, ha olyan képességei is vannak, mint Jungsunak és Sidnek.

- Köszönöm - suttogtam, majd miután újra vízszintesbe helyeztem magam, hamar elaludtam.

Körülbelül másfél órával később elnyűtten keltett nővérem, hogy vegyem át a posztját. Dale takaróját odaadtam neki, tudva, hogy úgyis szüksége lesz rá, és a férfi amúgy sem kérte vissza. Az őrködés alatt nagyrészt csendben üldögéltünk, mivel a koreai férfi amúgy sem volt túl beszédes, én meg az álmosság miatt temetkeztem a gondolataimba. Néhányszor odasétáltunk az ablakokhoz, hogy ki-kilessünk rajta, illetve a tűzre is pakoltunk olykor-olykor égetnivalót, bár a fából sajnos hamar kifogytunk. Az idő csigalassúsággal telt, múlását a telefonomon tudtam nyomon követni, amely, szerencsére, még mindig nem merült le teljesen. Ha csak ránéztem a zöldes kijelzőre, elfogott a szomorúság, hiszen egyből a szüleim jutottak az eszembe. Tudtam, hogy ők a táborban jól vannak, viszont napok óta nem beszéltünk. Amint visszaérünk Amerikába, azonnal felhívom őket. Azt hiszem, lesz mit mesélnem...

Már csak körülbelül húsz perc lehetett hátra a váltásig, amikor az álom hirtelen nehezedett rám. Alig tudtam nyitva tartani a szemem, de mielőtt még pihenőre tértem volna, láttam, hogy Jungsu feje is meg-megbicsaklik ültében.

Mikor felébredtem, a hálózsákomban feküdtem, és nem fáztam. Az ablakon besütött a Nap, de a tüzünk még mindig lobogott. Nem tudom, hogyan kerülhettem oda, hiszen az utolsó, amire emlékszem az az, hogy a széken ülök és lecsukódik a szemem. Megkérdeztem volna a többiektől, hogy mégis mi a fene történt, de ők is értetlenül néztek körbe, valószínűleg mindannyiunknak hasonló élményben volt részünk.

- Csak nem tea illatot érzek? - kérdezte Lester, ezzel megtörve a csendet. Tényleg az ital illata szállt felénk, méghozzá a szomszédos szobából.

- Mégis mi ez az egész? - indult meg Jungsu elsőként, majd sorra követtük őt. A kisebbik helyiségbe lépve újabb meglepetés fogadott bennünket; az asztal mellett egy kisebb tűzhely állt, azon forrt a teavíz. Az állványok eltűntek, helyükön csak egy sötét színű, régi éjjeliszekrényke állt, a padlón pedig szőnyegek, plédek, és kisebb, kényelmesnek tűnő matracok hevertek, otthonossá téve a szürke falú termet.

- Valaki jön! - súgta ekkor Matt, majd mindannyian feszülten füleltünk az ajtó irányába. A többiek ellenzésére még ki is kukucskáltam, és így pontosan láttam, amikor egy igencsak idősnek tűnő ember lépett be a bejáraton.

- Tudom, hogy engem kerestek - szólalt meg az idegen, letéve a földre nagy kosarát, amit magával cipelt.

- Klok Gammal? - kérdezte tőle Jungsu, kilépve a fal takarásából.

- Az attól függ, ki kérdezi - válaszolt az öreg, s bár nem tudom miért, de mosolygott is mellé.

Mivel nem volt ellenséges, így mi is felsorakoztunk Jungsu mellett. Az idegen kíváncsian méregetett bennünket, bizonyára arra várva, hogy bemutatkozzunk. Pár perc után Lester törte meg a jeget, aki elmesélte neki az egész történetünket, attól kezdve, hogy megfejtettük az öröklődő üzenetet, a könyvtári kutatáson át, az első szirom megtalálásán keresztül a második nyomig. A férfi figyelmesen hallgatta a meséjét, majd mikor eljutott Lester a végére, csönd ereszkedett közénk. Már kezdtem azt hinni, hogy ez is csak valamiféle trükk, vagy a gonosz tréfája velünk szemben, amikor az öreg halkan megszólalt:

- Rendben, segítek nektek.  De sajnos meg kell fizetnetek az árát.

2 megjegyzés:

  1. nagyon tetszik a történet! most rákaptam a világvégés könyvekre meg storykra :)
    izgatottan várom a folytatást ;)
    mikor jön a következő rész? *.*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Örülünk, hogy elnyerte a sztori a tetszésed, igyekszünk, hogy mindig valami kis újdonság, csavar kerüljön bele. :)
      A következő rész sajnos holnapra elcsúszott, zsúfolt volt ez a hosszú hétvége. :)

      Törlés