17. fejezet - Jaylin

Sziasztok!

A hosszú hétvége mindkettőnknek hosszú és zsúfolt volt, ezért csúszott mára a friss rész kiposztolása. Ugyan ez egy rövidebb fejezet lesz, viszont szombaton jön a folytatás (szintén egy rövidebb), így az az utánira (19. fejezet) nem kell majd egy hetet várni, terveink szerint jövőhét szerdán érkezik az is, így egy hét alatt két részt is olvashattok. :)

Addig is jó szórakozást kívánunk az aktuális fejezethez, reméljük elnyeri a tetszéseteket! :)

 Aláfestő zene

Nem tudom, mi döbbentett meg jobban: hogy megtaláltuk a sámánt, vagy az, hogy hajlandó segíteni.

- Mi az ára? - kérdezte Jungsu. Nem hiszem, hogy pénzről lett volna szó, hiszen manapság már szinte semmit sem ért. 

- Majd reggeli után megbeszéljük - mondta váratlanul a férfi. 

Kérdőn néztünk egymásra, de végül nem ellenkeztünk, gyomrunk hangos korgása helyettünk is igent mondott. Az idős ember mindannyiunk kezébe nyomott egy-egy tányért, amin friss kenyér, egy szelet kolbász, egy kevés sajt és egy jókora darab paradicsom volt. Nem is tudnám megmondani, mikor ettem utoljára ilyen finomat, így nem csoda, ha pár perc alatt felfaltam az egészet. Nem érdekelt, hogy úrihölgy módjára egyek, minél hamarabb el akartam tüntetni a tányéromon sorakozó finomságokat. Ki tudja, mikor eszek legközelebb friss kenyeret. Tényleg, vajon honnan szerezhette? Ahogy végigtekintettem a többieken, akkor láttam, hogy ők is ugyanolyan mohón eszik az ételt, mint én. A húgomra néztem, aki mintha észrevette volna, hogy figyelem, feltekintett rám. Szavak nélkül is megértettük egymást, így mind a ketten egyszerre kezdtünk el kuncogni. A többiek erre úgy néztek ránk, mintha bolondok lennénk, de nem zavartattuk magunkat. Miután végeztünk, az öreg sámánra néztünk, aki a tűzön fortyogó teához lépett.

- Olyan nyugodt ez a környék - szólalt meg végül Lester pár perc csönd után.

- Itt nem érvényesült olyan erősen a támadás, mint a világ többi részén - mondta rekedtes hangján a sámán. Simán el tudtam képzelni, ahogy kisgyerekeknek mesélt, olyan mély és nyugodt tónusa volt. - A legtöbb varázslény nem szereti a túl hideg időjárást, így itt miután kitombolták magukat, és kifosztották a boltokat, el is mentek. 

- Azóta nem jártak erre? - kérdezte halkan Jane, mint aki fél megzavarni a férfit.

- Nem. A helyiek megtanulták maguk előállítani a szükséges dolgokat. Bár hideg van, nyáron itt is megterem a fólia alatt a szükséges zöldség. Amiből több van az embernek, azt elcseréli olyanra, ami neki nincs. Van, aki zöldséget termeszt, van, aki marhát tart, más ruhát vagy bútort készít, megint más gyógynövényekből gyógyszereket - sorolta az idős férfi. 

Ahogy belegondoltam az egészbe, rájöttem, hogy én is szívesen eléldegélnék egy ilyen helyen. A családdal mi magunk is mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkoztunk, nem lett volna nehéz beilleszkedni egy ilyen környezetbe. Hiányoztak azok a napok, mikor csak ültünk a nagy fűzfa alatt, beszélgettünk, és néztük, ahogy a lovak békésen legelésznek. Ismét a húgomra néztem, aki azonban ezúttal nem viszonozta a pillantásomat, gondolataiban ő is máshol járt. 

- Ki gondolta volna, hogy pont a hideg lesz az, ami megmenti az embereket a haláltól? - kérdezte Dale csak úgy magától. Felhúzott szemöldökkel néztem a férfira, ugyanis láttam rajta, hogy nem poénból mondja, hanem teljesen komolyan gondolja. A sámán nem szólt egy szót sem, csak beízesítette a teát, különböző gyógynövényeket szórt a vízbe. Isteni illat szállt belőle. Kirakta pár pillanatra az ablakba, hogy ne legyen tűzforró, majd kedvesen ránk mosolygott.

- Menjünk át a nappaliba, és igyunk egy bögre teát. Utána megbeszélhetjük azt, miért jöttetek ide - mondta a férfi. Jane segített az öregnek; egy tálcán régi, törhetetlennek látszó bögréket hozott, míg Klok Gammal a forró italt hozta. Öntött belőle a poharakba, amit aztán Jane szétosztott. Egy kézzel nehéz volt fognom a bögrét, de a begipszelt karommal sikerült nehezen alátámasztanom. Mikor már mind ültünk, a férfi köszöntésképp feltartotta a bögréjét. - Fenékig! - mondta, mi pedig engedelmeskedtünk. Bár nappal révén nem volt annyira hideg az idő, még is jól esett a meleg ital, így egy szuszra megittuk mindet. 

- Köszönjük - mondta Lester, ám a hangja kissé kásásan hangzott, mint aki nemrég kelt fel.

- Nagyon fi... finom volt - mondta Jane, miközben a fejét szorongatta. 

- Mi folyik itt? - kérdezte Jungsu, miközben megpróbált felállni, ám sikertelenül a padlóra zuhant. 

Már én is épp kérdezni akartam valamit, de nem tudtam szólásra nyitni a számat. Zsibbadtak a tagjaim, forgott velem a szoba, mintha be lennék drogozva. Mit tett a teába? Mi történik? Mielőtt azonban bármit is mondhattam volna, minden elsötétedett, én pedig eszméletlenül a földre hanyatlottam. 

Mielőtt kinyitottam volna a szemem, éreztem, hogy mozgok. Mintha vinne valaki. Megpróbáltam a fejemhez emelni a kezem, azonban az akadályba ütközött. A térdemet sem tudtam felhúzni, folyamatosan beütöttem valamibe. Lassan kinyitottam a szemem, ám a legnagyobb meglepetésemre csak a sötét felhőkkel borított eget láttam. Esni fog. Megpróbáltam felülni, de két centinél többet nem emelkedhettem, mikor bevertem a fejem. Ekkor kezdtem el érezni, hogy valami nagyon nincs rendben. Oldalra néztem, és magam mellett egy öltönyös, fekete szemüveges, rövidre nyírt hajú fickót láttam. A másik oldalamon a pasi szakasztott mása állt. Engem cipeltek. Mielőtt rájöhettem volna, mi folyik itt, halk kántálást ütötte meg a fülem. Ismerős ritmus szólt, noha életemben még csak egyszer hallottam, mégis felismertem pár másodperc után. Egy pap hangja volt. Nem értettem a szavakat, mintha a beszédet nem az én nyelvemen írták volna, azonban így is kiérződött belőle a keserű hangsúly. 

- Jaylin Hardy - hallottam meg a nevem a szájából. Kétségbeesetten kerestem a hang forrását, de akárhogy próbáltam, nem tudtam mozdulni. Kezdtem kissé pánikba esni. Egyre sűrűbben vettem a levegőt, és ezen az sem segített, mikor megláttam a feketébe öltözött tömeget. Nők és férfiak, gyermekek és öregek. Nem tudtam beazonosítani őket, az arcuk nemük és koruk ellenére hasonló volt. Ekkor azonban lassan kibontakozott a tömegből pár ember, akiket ismertem. Először Matt és Lester arcát láttam, ahogy a semmibe meredve néznek, majd Dale, Jungsu és Sid alakját is sikerült felismernem. 

- Fiúk! - ordítottam, ám mintha meg sem hallották volna. - Hé! Mi folyik itt? Lester? Sid? Jungsu? Valaki? - kiabáltam egyre kétségbeesettebben. - Segítsetek! - Már könnyek csorogtak az arcomon. Senki nem hallott. Mintha nem is lettem volna ott, pedig egy üvegkalitkában voltam. Pont, mint Hófehérke koporsója. Koporsó. Az öltönyös férfiak. A gyászoló tömeg. A pap kántálása. - Ne! Nem temethetnek el! Élek! - Egyre kétségbeesetten vergődtem az üvegládában. Ekkor megláttam a szüleimet és Jane-t, ahogy egy gödör felett zokognak. Zsebkendővel törölgették az arcukat, válluk rázkódott a visszafojtott sírástól. - Anya! Apa! Segítsetek! - Szívem a torkomban dobogott, úgy éreztem, nem jut elég levegő a tüdőmbe. - Jane! Kérlek, Jane, nézz rám! - zokogtam. Ő azonban meg sem hallott, továbbra is meredten nézte a gödröt, amibe engem is el akartak temetni. Mindig is féltem ettől. Szörnyen klausztrofóbiás voltam, nem is beszélve a sötétségtől, így nem is ismertem annál nagyobb szörnyűséget, mintha élve eltemetnének. 

Hirtelen megállt a menet, engem pedig letettek a földre. Mintha az ég erre várt volna, lassan cseperegni kezdett az eső. Az emberek elővették fekete esernyőjüket, így fentről nem látszott más, csak egy hatalmas, sötét folt. Mintha az időjárás a belsőmet tükrözte volna. Ki akartam szabadulni, megállíthatatlanul ütögettem az üveget, de az meg sem akart repedni. 

- Kérem! - suttogtam kétségbeesetten. A pulzusom az egekben szökött, a szívem ki akart ugrani a torkomból. Olyan szaporán vettem a levegőt, hogy már attól féltem, elájulok. Ekkor újra megmozdult a koporsó, azonban már a gödörbe eresztettek le. - Ne! - kiáltottam újra. Még a saját fülemnek is ismeretlen volt a hang, mintha nem is én lettem volna. - Kérem, ne! Élek! Életben vagyok! - zokogtam kétségbeesetten. Az eső megállíthatatlanul ömlött a sötét felhőkből, a koporsóra pedig lassan szállingózni kezdtek a virágok. Még láttam az ismerős, szomorú arcokat, mikor hirtelen egy adag föld landolt az üvegen. - Ne! - Nem tudtam mást mondani. Folyamatosan könyörögtem, hogy ne tegyék ezt, nem akarok a föld alatt rohadni, de senki sem hallott. Egyedül voltam. Lassan minden egyes fényfolt eltűnt, és én egyedül maradtam magammal és a rémeimmel. Rugdosódtam, ütlegeltem az üveget, nem érdekelt hogy, csak ki akartam jutni innen. 

- Segítség! - Tudtam, hogy senki nem hall, mégsem tudtam abbahagyni a kiáltozást. - Kérem! - Könnyeim megállíthatatlanul folytak a szememből, a hajam a homlokomra tapadt a sós cseppektől. - Ez egy rossz álom! Ez egy rossz álom! - ismételgettem magamban. És mintha csak felkapcsolnának egy kapcsolót, hirtelen eszembe jutott valami. - Hogy kerülök ide? A sámán! A tea! Ő tette ezt! - mintha minden megvilágosodott volna a fejemben. - Engedjen ki innen, hallja? Ez csak valami rossz álom, vagy illúzió, ez nem igazi! - Most már dühömben, nem pedig félelmemben vertem az üveget. Ekkor hirtelen valaki elkezdte lesöpörni rólam a földet, majd megláttam, ahogy húgom mosolyogva fölém hajol. Kinyílt a koporsó teteje, én pedig abban a pillanatban kipattantam belőle. Nem akartam egy másodpercnél többet is benne tölteni. Amint kiszabadultam, Jane nyakába vetettem magam, és a válla felett megláttam, ahogy szüleim és csapattársaim mosolyogva bólogatnak. Majd egy másodperccel később minden elsötétült előttem.